Szó se róla, a gyerekek a családban addig főként a fosztogatás és törvénytelenségek nyelvét és kultúráját szívhatták magukba, így a változás bizonyára a javukat szolgálta volna. Csakhogy nem mindenki hitte el az anya indokait. Ésszerű feltételezés volt, hogy a költözés inkább elmenekülés volt, mert az akkortájt indult ellenzéki előválasztás megijesztette a házaspárt. Már akkor is túl sok közvagyonból lett magánvagyon, bűn terhelte a lelküket. Sajnos fél év után biztonsággal hazajöhettek.  

Most ismét parlamenti választás felé tartunk, és a rezsimnek ezúttal több oka van a nyugtalanságra, mint korábban bármikor. Az majd jövő ilyentájt kiderül, hogy az Orbán-família egyes tagjai Magyar Péter és a Tisza Párt felemelkedése miatt ismét szükségét érzik-e a preventív költözködésnek, ugyanakkor aggasztó hírek érkeznek a Fidesz háza tájáról. A választási rendszer olyan átfogó átalakítását mérlegelik, hogy közpénzmilliárdokban fürdő oligarcháinknak egyetlen álmatlan éjszakájuk se legyen 2026 miatt. Ha ezt is keresztülviszik, az már valóban a vég, a kegyelemdöfés lesz.

Bár a nyáron valóságos díszbemutatót láthattunk az állami szolgáltatások katasztrofális leépüléséből, a kormány tehetetlenségéből, a nemzeti ébredés még mindig inkább csak pislogás. Én ilyen jelnek tekintem, hogy továbbra is érkeznek hozzám DK-szavazók gyalázkodásai, csupán azért, mert esélyt akarok adni egy olyan érzelemnek, amely rég kiveszett a hazai politikából: a reménynek.

Én persze túlélem a sértéseiket, de vajon az ország túléli-e, ha ismét győz a Fidesz? Rejtély, hogy ezek az ellenzékiek mit remélnek, kitől, mitől várják a rezsim bukását. Mi lenne, ha megfogadnák egy mindent látott nagy író tanácsát? „A legjobb módja megtudni, hogy megbízhatsz-e valakiben, ha megbízol benne.” (Hemingway).

Az autokrácia láncreakció, magától nem áll le, és Magyarország is lefelé tartó spirálba került. Összeálltak és egy irányba fordultak a gazdaság és a politika negatív elemei. Az ország kifosztásában érdekelt kulcsfigurákat utolérte a becstelenségük, nem tudnak többé megbirkózni a saját maguk előállította bajok tömegével. Lázár János még a MÁV összeomlása közben is a saját kastélyához vezető utat újíttatja fel milliárdokért.

Ezeket tényleg semmi nem érdekli az országból, csak ami az övék lehet belőle. Külső segítség pedig már nincs, Orbán mindenkit elmart tőlünk, cseheket, lengyeleket – egész Európát. A miatta befagyott EU-pénzek helyett kényszerből felvett kínai hitelek pedig nem segítség, hanem kötél, és az orosz segítség hagyományos neve is elnyomás.

A kormány számára az egyetlen pozitívum, hogy a magyarok korán halnak. A halottal meg nincs gond. Neki nem kell nyugdíj, kórházi ágy, klíma, az nem méltatlankodik az üzletek horrorárain, a soha véget nem érő infláción, nem bánja, ha a vonat nem jön és nem érkezik meg, nem csóválja a fejét, ha a hatodikos unokája nem érti, amit olvas. Neki örökre mindegy, hogy az ország már egy végtelen Tarr Béla film. Tanúi lettünk, hogyan vált ebben a másfél évtizedben a bűn megfoghatatlanná, mindennapi rutinná.

Láttuk ennek az őrületnek a kezdetét és muszáj látnunk a végét is. Márpedig, ha van erő, amely elhozhatja a Fidesz bukását, az egyedül Magyar Péter Tisza Pártja. Ha az sem, akkor semmi. Nézd meg, ő mit ért el csupán azzal, hogy járta a kórházakat. Nem, nem nőttek ki új kórházak a földből, de az egészségügy okozta egyéni tragédiák közös tragédiává váltak általa. Mint Mohács. Trianon. Négy évtized orosz megszállás. És most a Fidesz, Orbán emberek nélküli, jeges világa.

Kádár alatt 20-30 évvel voltunk Ausztria, a Nyugat mögött, most többel. A különbség pedig tovább nőhet, az energia és impulzusok nélküli magyar társadalom a legkisebb veszéllyel is képtelen önmaga megbirkózni. Amit a hatalom el akar venni tőle, azt harc nélkül odaadja: pénzt, szabadságot, életet, most éppen telefont – jövőt. Önáltatás, hogy szabadságszerető, büszke nép vagyunk. Egyetlen egy ember harcol. És most már a választási rendszer tervbe vett újabb átalakítása ellen is muszáj lesz neki.

(kép - illusztráció: keményen dolgozó kisemberek)