Döntött az Alkotmánybíróság a korhatár előtti nyugdíjak megszüntetésével kapcsolatos beadványokról. Határozatában indirekt módon kimondja, hogy Magyarország már nem jogállam.

Az Alkotmánybíróság (AB) teljes ülése által 2013. szeptember 23-án a korhatár előtti öregségi nyugdíjak megszüntetéséről, a korhatár előtti ellátásról és a szolgálati járandóságról szóló 2011. évi CLXVII. törvény meghozott határozatának rendelkező részében valószínűleg szándéka ellenére, indirekt módon kimondja - annak indokolásában pedig részleteiben ki is fejti -, hogy Magyarországon nincs jogbiztonság. Mindezt anélkül, hogy magát a fogalmat egyszer is megemlítené. Ahol pedig nincs jogbiztonság - ezt szintén az AB fejtette ki számos korábbi határozatában - ott jogállamiságról sem beszélhetünk.

Jó másfél évnyi vajúdás után mondta ki a taláros testület a verdiktet, amelyben egy, a beadványok összsúlyához képest jelentéktelen részkérdés kivételével, az összes indítványt és alkotmányjogi panaszt elutasította. A vajúdás valószínűleg tovább tartott volna, ha időközben több tízezer magyar állampolgár nem fordult volna a Strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz hasonló tárgyban. Hiszen elég nehezen lett volna magyarázható, hogy egy ilyen „bonyolult” ügyben az egyébként sem a gyorsaságáról híres nemzetközi testület hamarabb hoz ítéletet a hazai „nagy tekintélyűnél”. Másfelől újabb érvet adott volna ahhoz, hogy a nemzetközi bíróság ismét elmarasztalja Magyarországot a bírósági eljárások indokolatlan elhúzásáért, mint azt már nem egy alkalommal korábban is megtette.

A határozat sorsdöntőnek nevezhető nem csak a jogállamiság, hanem a jelenlegi kormányzat nyugdíjpolitikája és szociális politikája tekintetében is.

A részleteket a különböző szakértők majd kielemzik (nyilván üléspont függvényében), azonban a határozat egy újabb mérföldkő a magyar jogfejlődésben, amelyet, ha példaként bármikor is elővesz majd a progresszív nemzetközi jogirodalom, akkor legfeljebb elrettentésként teszi azt.

Le lehetne tudni sommásan akár azzal is a véleményt, ahogy azt a politikai pártok pártállásuknak, vagy aktuális hatalmi pozíciójuknak megfelelően általában szokták: ilyen vagy olyan okból valamely irányban elfogult a határozat, és kész, de talán megéri ettől egy kicsit bővebben is kitérni néhány dologra.

A teljes ülés döntésében a 15 alkotmánybíró közül 13 vett részt, hiányzott Stumpf István és Balsai István, nyilván „halaszthatatlan közfeladat” ellátása, vagy más alapos indok miatt. Lehetne azt mondani, hogy ezzel még annak a látszatát is el akarta kerülni az AB, hogy elfogult lenne, hiszen mindkét személy politikusi előítéletét és kinevezési körülményeit ismerjük. (Igaz előbbi esetében már befürdött a jelenlegi hatalom egy-két korábbi döntésnél, hiszen Stumpf megmutatta, hogy képes elvi alapokon nyugvó döntést is hozni). Azonban, így sem kellett aggódnia a jelenlegi hatalomnak, hiszen legalább 7 stabil szavazatra számíthatott, és a párhuzamos indokolásból és különvéleményekből (5 bíró nem értett egyet a határozattal) az is kiderül, hogy ezúttal valószínűleg az AB elnöke sem „akadékoskodott” volna, ha az ő döntő szavazatára van szükség.

Nyilván jótékony hatása volt erre a miniszterelnök és Paczolay úr legutóbbi találkozójának is, ahol állítólag tisztázódtak azok a félreértések, amelyek az elnök úr azon nyilatkozataiból fakadtak, amelyekben bírálta az AB korábbi, 23 éves gyakorlatának - köztük a jogállamiság értelmezésére vonatkozó számos határozat - a jogrendszerből egy tollvonással történő kidobását. Miután a kormány egy huszárvágással (a testület létszámának megnövelésével és saját jelöltek beültetésével) 2010-13 közt azt is megoldotta, hogy a bíróságban az új szemléletű tagok legyenek többségben, nem lehetett kétséges az ügy végkimenetele.

De mit is mond többek között az AB?

A korhatár előtti nyugdíjak megszűntetése nem alkotmányellenes.

Egyfelől azért, mert ugyan a „sztálinista” Alkotmány tulajdonjogi védelmet biztosított számára, Magyarország Alaptörvénye viszont már nem, vagyis az alkotmányos védelem szintjét a jogalkotó ezzel alacsonyabban húzta meg. Jogtechnikailag ügyes húzással ezt úgy oldották meg, hogy a korhatár előtti ellátások megszűntetésének és csökkentésének a lehetőségét még az Alkotmányba írták bele, viszont az elbírálás időpontjában már az alaptörvény volt hatályban, így a korábbi klauzulák már nem voltak alkalmazhatók. „Az alkotmányossági vizsgálat mércéje csakis az Alaptörvény lehet”- szól a határozat szövege.

De az AB ennél is tovább ment: magáévá tette azt a kormányzati álláspontot, hogy a korhatár előtti ellátásokat azért sem illeti meg a tulajdonjog immár alaptörvényben is deklarált védelme, merthogy azok csak részben voltak lefedettek járulékfizetéssel. Ami a munkaadók - adott esetben az állam vonatkozásában akár igaz is lehet - viszont a munkavállalók tekintetében aligha, hiszen nem hinném, hogy bárki, aki valaha is dolgozott, tudna arra példát mondani, hogy tőle nem vontak TB-t. Az hogy az állam akár korábban, akár most egyik zsebéből a másikba teszi a pénzt, vagy éppen másra költi, nem a munkavállalók bűne, viszont a tőlük elvont jövedelem fejében jogosan várhatja mindenki az állami ellátást, főleg, ha már a magángondoskodás lehetőségét is megszűnteti az állam.

De az AB ezt a kérdést is „áthidalja” határozatában, mert kimondja, hogy a szerzett jog sérelme sem állapítható meg, hiszen az ellátás „nem szűnt meg, hanem csak átalakult”, a megszerzett váromány pedig csupán „kitolódott” az öregségi nyugdíjkorhatáráig. A probléma ezzel csak az, hogy azoknak, akik már nyugdíjban voltak és kapták a nyugellátást nem a várománya, hanem a nyugellátása szűnt meg. Várománya annak volt és szűnt meg, aki már megszerezte a nyugdíjjogosultságot, de nem ment nyugdíjba, vagy még nem érte el az ellátásra való jogosultságot, viszont a jogviszonya létrejöttekor, a korábban hatályos jogszabályok szerint a munkaszerződése/kinevezési okmány alapján joggal várta el, hogy az állam - meghatározott feltételek bekövetkeztekor - biztosítja számára a törvény által garantált nyugellátást.

A bíróság viszont ezen a kérdésen is elegánsan túllép, illetve azzal magyarázza a beadványok megalapozatlanságát, hogy a jelenlegi jogszabályok csak az öregségi nyugellátás fogalmát ismerik, egy már megszűnt ellátási forma pedig nem igényelhető. Megjegyzem, hogy például a bányásznyugdíj vagy a szolgálati nyugdíj sem klasszikus öregségi nyugdíj volt, hanem - más juttatások mellett - egy speciális nyugellátási forma, amelyek megállapításának és folyósításának is különös szabályai voltak, és amelyek vagy a nehéz munkakörülményeket, vagy az állam és az ország iránti átlagon felüli elkötelezettséget (pl. élet feláldozása) és a részleges jogfosztottságot ellensúlyozták.

Nem tartotta aggályosnak a bíróság az átalakított ellátások csökkentésének tényét és annak módját sem (vagyis a közvetlen hatályosulást, ami ellen az érintetteknek jogorvoslati lehetőségük sincs, hiszen a TB szervtől nem határozatot, hanem csak „értesítést” kapnak). A fentiek alapján ezen már nem lehet csodálkozni, hiszen, ha azt elfogadta az AB, hogy az ellátásokkal azt csinál az állam, amit akar, akár visszamenőlegesen is, akkor nyilván azt akármilyen mértékben csökkentheti is. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az nem diszkriminatív, hogy valakinek csökkenti, másnak pedig nem, hiszen az érintettek az AB szerint nem alkotnak „homogén csoportot”, így a közöttük való különbségtétel teljesen alkotmányos. Erről meg csak annyit, hogy a homogén csoport fogalmát az AB úgy értelmezi, ahogy akarja, hiszen az erre vonatkozó gyakorlatot is ő alakítja. Így az alkotmánybírák sem alkotnak homogén csoportot senkivel, nyilván az ő egyedi „kezelésük” sem diszkriminatív. A határozat szinte alig hivatkozik a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatra, illetve kizárólag abban az esetben, ha a korábbi gyakorlat az elutasítás helyességét támasztja alá.

Ami viszont a számomra a legmegdöbbentőbb, az nem is az eddigiek, hanem a következő érvelés:

„A korengedményes nyugdíjak csökkentése, megszüntetése, illetőleg szociális járadékká alakítása olyan új alaptörvényi szándékon nyugszik, amely a kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható gazdálkodás elvének tiszteletben tartását az állami szervektől, köztük nevesítetten az Alkotmánybíróságtól megköveteli”- mondja ki a határozat.

Tulajdonképpen az egész határozatot ez a szellemiség hatja át. Vagyis az AB többségét a határozat meghozatalakor nem elsősorban az alkotmánybírósági törvényben is rögzített jogvédelmi szempontok, hanem az új „alaptörvényi szándékok” vezérelték. Jól látszik ez a párhuzamos indokolás és a különvélemények megfogalmazásakor is. A bíróság egyértelműen két táborra szakadt. A többség és hangadóik Dienes-Oehm Egon és Pokol Béla még addig is elmennek, hogy az alaptörvény ellenesség hiányát önmagában az alaptörvény 37. cikk (4) bekezdés megalapozhatta volna: „Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság … a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg.”

Mindenki ítélje meg maga, hogy bölcs és elfogulatlan volt-e az AB a döntés meghozatalakor, nyilván az érintettek szerint nem, sokak szerint viszont valószínűleg igen. Mint ahogy azt is, hogy Magyarországon van-e jogbiztonság és jogállamban élünk-e. Sólyom „láthatatlan alkotmány elmélete szerint” akár lehetne is, ezt a nézetet viszont az alaptörvény hívők aligha osztják, szerintük az alaptörvény szövege maga a jogállamiság, a „szellemiséget” inkább a misztikum világába sorolják.

A kormány nyilván a könnyebb ellenállás és a kisebb politikai rizikó irányába ment el, amikor - látva a nyugdíjrendszer távlati fenntarthatatlanságát - először lenyúlta a magánpénztárak vagyonát, majd az általános nyugdíjcsökkentés helyett kinézett magának bizonyos csoportokat, a társadalom többségét ellenük hangolta, majd kihasználva a megosztottságot meglépte az erősen vitatható, nem éppen jogállami lépéseket. Az AB ezt most legitimálta.

A kormánypártok nem kommentálták a döntést, az ellenzéki erők pedig kisebb nagyobb késéssel siették leszögezni, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor felszámolják ezt a jogellenes és méltánytalan helyzetet, némi halvány reményt keltve ezzel több százezer emberben.

Az érintettek egy részének pedig marad még Strasbourg, mert a magyar „Alaptörvénybíróság” már kimondta a legutolsó szót.

H. H.

kép: hetek.hu