Gyerekkoromban a húsvét számomra nem a sonkáról, a tojásról vagy az ünnepi asztalról szólt. Sokkal inkább arról a napról, amikor apám felöltöztetett szép ruhába, kézen fogott, és vitt magával locsolni. A lakótelepen házról házra jártunk. Az ajtók kinyíltak, a hölgyek mosolyogtak, én elszavaltam a locsolóverset, és kaptam érte hímes tojást, csokit vagy néhány apró pénzt. Apám pedig mindenhol piát.

Ahogy telt a nap, és már több háznál jártunk, apám egyre hangosabb lett, egyre oldottabb. A végére rendszerint lerészegedett. Amikor pedig véget ért a locsolás, nem hazafelé indultunk. Hazafelé még végigmentünk az összes kocsmán.

Ott is ugyanaz a menü várt minket mindenhol. Nekem üdítő vagy ropi… neki alkohol. A második kocsma után rendszerint előkerült a játékgép is. Apám dobálta bele a pénzt. De csak akkor játszott, amikor már részeg volt. És persze vesztett. Ő tényleg mindig vesztett.

Mondjuk nem is volt igazi szerencsejátékos. (…) Inkább csak egy részeg ember, aki újabb okot keresett arra, hogy ott maradjon. Egyszer csak elfogyott a pénze. Akkor elkérte az enyémet is. Azt a pár forintot, amit a locsolásért kaptam. Azt mondta, visszaadja. És azt is mondta: anyának nehogy elmondjam.

Gyerekként ezt látni és átélni egyre szorongóbbá tett. Mert közben én mindig azt láttam, hogy az apám – aki szinte mindig legalább spicces volt – mennyire laza. Mennyit beszél, nem fél senkitől és semmitől. A kocsmai haverjai is ugyanilyenek voltak. Hangosak, bátrak, középpontban lévők.

És emiatt sokáig azt gondoltam, hogy velem van a gond.Hogy én nem vagyok elég laza. Nem tudok a társaság közepe lenni. Nem vagyok olyan, mint az apám. Ez a fajta szorongás végigkísérte az életemet. Sok sebet ejtett rajtam.

Aztán jött a tinédzserkor. A lázadás, a menekülés. És valahol ott talált rám az, ami akkor megoldásnak tűnt: a drogok. Az a szorongó gyerek végül megtalálta a „gyógyszert” a lelki sebekre. A drogokat. És onnantól én is laza voltam. Tudtam beszélni, nem féltem az emberektől, tudtam nevetni, jelen lenni, a társaság része lenni. Legalábbis akkor ezt éreztem.

Pedig közben volt bennem egy furcsa ellentmondás. Mert akkoriban már egyáltalán nem akartam az apámra hasonlítani. És mégis… pontosan ugyanabba az irányba mentem.

Ma már tudom, hogy az a szorongó gyerek nem rossz volt, nem gyenge volt, és nem vele volt a gond. Csak egy gyerek volt, aki egy olyan világban nőtt fel, ahol az alkohol és a menekülés hangosabb volt, mint a józan példák.Sok ilyen gyerek van ma is.

És talán ezért is beszélek erről ma már ilyen őszintén. Mert az ünnepek – a húsvét, a karácsony, a hosszú hétvégék – sok családban nem csak az örömről szólnak. Hanem arról is, hogy mennyi pohár kerül az asztalra. És közben sok gyerek csendben nézi ezt… és próbálja megérteni a világot.

Merjünk segítséget kérni!

(Drogriporter blog nyomán)