Ahogy várható volt, megosztotta a nézőket az új István, a király. Szerintem érdemes nevén nevezni mindazt, amit láttunk. Színház lett egy rockoperából, és biztos, hogy hosszú időnek kell eltelnie, amíg újra a régi, archaikus előadás színre kerülhet.

Alföldi Róbert széttúrta a darabot. Felgyorsította, szinte filmszerűvé tette a legendás dalokat, új zenei elemeket is belecsempészett, és most először élőben játszott a zenekar.

Alföldit nem csupán a provokálás érdekli, ha úgy tetszik, a balhé. Borzongatni akar és gondolkodtatni. Csinálhatott volna ő is olyan István, a királyt, amelyben méltóságteljesen néznek a távolba, időnként széttárják a karjukat és az égre tekintenek. A rendező azonban a valóságot, és nem a pátoszt kereste: azt akarta megmutatni, milyenek a magyarok és milyen ország lett ebből.

Nem csoda, hogy a Fidesz és a Jobbik kiakadt, mindenki más pedig vagy sokkolva ül, vagy ünnepel. Nem Alföldit, az "ellenzéki" rendezőt - ez amúgy is baromság -, hanem valakit, aki új értelmet adott egy klasszikusnak.

Meglepetés volt Feke Pál, akiről néhányan leírták, hogy elfelejtett énekelni, holott ebben a formában még sokkal nehezebb volt interpretálni a szép magasságokat. Esendő, nagynak látszani akaró, valójában kisszerű, de azért luxusöltönyös pasi ő, aki hagyja, hogy körbevegyék terrorelhárítónak hazudott testőrei, valamint a papok, akik nem mások, mint kufárok és bűnözők. Ha úgy tetszik, alkalmazkodik, és a végén bele is talál az elnyomó szerepébe. Ő maga is elhiszi, hogy ennek így kellett lennie.

Sokan kifogásolták, hogy mit keres Stohl András Koppány szerepében. Pedig jó választás volt. Vikidál egyszer, 1983-ban énekelte fel kiválóan a dalokat, majd még a 2008-as csíksomlyói előadáson is az a playback szólt. Ez az igazság. Nyilvánvaló, hogy Stohl nem énekel úgy, mint a P. Mobil énekese fénykorában, de színészként rendkívül sokat tett az alternatív, valójában idejétmúlt világ megértéséhez. Belesodródik a háborúba: érzi, hogy belterjes, amit képvisel, mégis ezt érzi a egyetlen hiteles magyar világnak. Összemázolt arca kétségbeesést, a vereségre született csakazértist ábrázolja. Egyik felesége cigánylány, pedig az egy ősmagyarhoz nem illene a mai Magyarországon.

Varga Miklós és Nagy Feró jól tették, hogy elvállalták a nyúlfarknyi szerepet, és nem csak azért, mert nyíltszíni tapsot kaptak. Az 1983-as előadás két alapszereplője - igaz, Varga akkor még csak hangban, később testben is a címszerepben -, igazi retro magyart játszott a kis nemzeti zászlócskájával és a Trabantjával. Nem is értik, mi történik körülöttük. Előttük nem sokkal Gizellát luxuskocsin hozták be. Ők tehát a lúzerek, a rendszerváltás vesztesei az autóstáskával, amelyben talán még piros az útlevél. Remek ötlet volt, ahogy a hatalmat képviselő, olykor a jurta embereivel flörtölő Sarolt (a kemény Udvaros Dorottya) egy ideig velük énekli a regölést, aztán elege lesz az egészből. Nincs helye nyavalygásnak, el kell takarítani mindenkit, aki nem érti a nemzeti együttműködés új rendszerét.

Blaskó Péter Géza fejedelme megtört férfi, aki a csata után visszatér, és látja, mire jutott egymással a magyar. Mint az Árpád-ház egész történetében, majd végig a magyar históriában, amikor magyar magyar farkasa - 1956-ig, 2006-ig és 2014-ig... Tompos Kátya igazi könnyekkel sír, és egy jelenetben már az egész, harcra készülő országgal áll szemben békét akaró magányával. Novák Péter Táltosa spanglit szív, különben nem tudna ennyi jól hangzó hülyeséget jósolni. A döbbenet azonban az, amikor letakarja a mikrofont Koppány győzködése közben, kivéve egy mondatot: "mert szent a cél..." A többi nem tartozik a nyilvánosságra, az a politika természetrajza, kulisszája.

A három magyar úr - piros, fehér és zöld ingben - a köpönyegforgatók világa. Akik úgy váltanak hitet, eszmét, ahogy más az alsóneműt. Mindent és mindenkit túlélnek.

A végén mindannyian bezárulnak, bezárulunk egy korona börtönébe. Végighajszoltak minket a dalokon. Ott pihegnek bent. Fogják a rácsot és a Himnuszt éneklik révetegen a nagy magyarkodástól - a nézőket vizslatva. Sokan visszhangoznák, hogy unoma, unoma, unoma a politikát. Azonban nincs menekvés. Megint bezártak minket. Most éppen egy nemzeti szimbólum alá. Gépfegyverekkel.

A szabadság pedig sehol.

Szörényi Levente és Bródy János István, a királya remekmű, és a darabot bravúrosan átformáló Alföldi Róbert egyik legnagyobb érdeme, hogy bebizonyította: ez nem Nagy Imre kontra Kádár történet, ahogy harminc éve néhányan gondolták. Ezek vagyunk mi 2013-ban is. Harci díszekkel felfestett, megnyomorított nemzet, egy új diktátorral, és nem tudjuk, hogy jövünk ki a rácsok mögül. Hol, mikor és hogyan fog nyílni a zár. Ha ugyan a mi életünkben nyílik még...

Gréczy Zsolt 

kép: facebook