Miközben a panaszaimról kérdez, a szemembe néz, kifejezetten kíváncsi arckifejezéssel. A panaszaimat nem pusztán figyelmesen hallgatja, de olykor bele is kérdez: „és emellett nem tapasztalt mondjuk bőrelváltozást vagy duzzanatot?”

Receptíráskor egy olyan kenőcsöt is felír, amelyet csak akkor kell kiváltanom, ha a másik mégsem válik be. Nem idegenek tőle a természetes megoldások, amelyek hozzám szintén közelebb állnak.

Amikor a lényegen már túlvagyunk, a szakmám iránt is érdeklődik, és szól egy-két szót arról, hogy mi a közös a kettőnk érdeklődési körében. A végén örül, hogy megismert, ahogyan én is viszontörülök. Sajnálkozunk, hogy a folyamatos kezelés nála szóba sem jöhet, hiszen nem tudnám kifizetni, de megadja a telefonját és az állami rendelő címét, ahová pl. receptért bármikor beugorhatok hozzá. (Egyszer éltem is a lehetőséggel.)

Azután amikor lejárt az öt hét, amit az állami egészségügyben ki kellett várnom a betegségem kezdete óta, megyek az állami orvoshoz is, a megadott időpontra. Kikiabálják a nevem és nyitva hagyják az ajtót, amely a huzattól becsapódik. Számolhatnak a helyzettel, mert a zárban ott van kívülről a kulcs – be tudok menni.

Az orvos és az asszisztens valami adminisztratív kérdésen vitatkozik, egy oldalpillantás a maximum, amit kapok. Leteszem a beutalómat az orvos asztalára, mondja, hogy üljek le, majd megkérdezi, hogy mi a panasz. Röviden elmondom, és azzal zárom, hogy „és itt, ahol a legjobban fáj, kicsit meg is van dagadva, hetek óta”.

–Azt majd én megmondom, hogy meg van-e dagadva, vagy nincsen! – rivall rám ekkor, majd felugrik a székéről és hátraszalad a szobában, a vizsgálóasztal mögé, egészen a falig. –Talán hallott már arról, hogy a beteg az, aki elmondja a panaszait, a diagnózis megállapítása pedig az orvos dolga.

–Az, hogy valami meg van dagadva, még bőven maga a panasz – mondom erre.

–Azt akkor is az én dolgom megállapítani.

–De ez az én testem.

Erre most hirtelen nem tud mit válaszolni, talán ilyet még sohasem hallott, de később majd még gúnyosan visszatér rá. Visszaül a székre és nekilát a vizsgálatnak, amelyet korrekt módon végigcsinál. Közben kioktató megjegyzések kíséretében diktálja a diagnózist az asszisztensnek. Otthon majd látom, hogy az, szerencsétlen, a stressztől az összes magyar kifejezésben melléüt, egyedül a latin szavakban nincsen hiba.

Fogalmam sincs, minek kapcsán, de egyszer csak azzal folytatja az orvos, hogy „amit most mondok, az nem politizálás, mert nem szeretnék politizálni”. ”Hát ne is!” – válaszolom egy kedves mosoly kíséretében.

Ezután három percen át beszél valami zagyvaságot arról, hogy az ő, egykori SZDSZ-es barátai is hogy elcseszték az egész egészségügyet, azzal a 200 forintos automata pénzzel, ami most itt nem politizálás.

Megkérdezem, hogy a 300 forintos vizitdíjra gondol-e, mondja, hogy igen. Amivel szerinte az volt a baj, hogy az SZDSZ azt hitte: a beteg bedob az automatába egy kis pénzt, és ettől azonnal meggyógyul.

Én ekkor vitatom, hogy itt bárki is ekkora hülyeséget mondott volna, sőt, abban is kételkedem, hogy akár a betegek is gondolhattak volna ilyesmit, de hozzáteszem, hogy szerintem ezt a problémát itt most nem fogjuk tudni megoldani. Ezt a mondatot azután még kétszer megismétlem, de ezzel sem tudom megakadályozni, hogy hosszú percekig a politika és az egészségügy viszonyáról kelljen egy szóáradatot meghallgatnom.

És bár többször is eszembe jut, mégsem vágok közbe azzal, hogy szerintem ez nem tartozik a tárgyhoz, beszéljünk inkább a betegségről. Egyszerűen halálra fáradok a helyzettől. Így aztán azt el is felejtem, hogy hiszen jó lenne talán egy röntgen, mert szeretném tudni, hogy az egésznek van-e köze a gerincemhez. Közben előkerül nála a mondatom: „tudom, ez az ön teste”, ám én egy árva szót sem értek abból, hogy ez most mivel is állhat összefüggésben.

Közli, hogy háromféle gyógyszert írt fel, de közben talán érzékeli, hogy gyakorlatilag nem vagyok jelen, és barátibb hangra váltva regéli el: az egyikből két receptet is adott, így azért nem kell majd visszajönnöm.

„Köszönöm, és biztosan nem fogok visszajönni” – barátiaskodom én is, ám ekkor szerencsére megszólal a mobilom, és én úgy érzem, ezt most a Sors küldte nekem, éspedig azzal a céllal, hogy ezzel mentődjek föl magam is a normális viselkedés alól. Valami elnézés-félét még mondok, meg azért köszönök is, de nagyjából sz@rok a civilizált elköszönésre, egyszerűen kimegyek az ajtón, mint egy tuskó.

Később csak amiatt van lelkifurdalásom, hogy a szerencsétlen asszisztensnek semmilyen módon nem jeleztem az együttérzésemet, de remélem, nem ez a legnagyobb hiány az életében. Az enyémből viszont hiányzik minimum két, jó röntgenfelvétel, amit persze megcsináltathatok mondjuk a Mammutban (valahol mondták, hogy ott is lehet), ismét csak drága pénzért.

És akkor még elégedett is lehetek, hogy ugyan az országban alap szinten nem működik a civilizáció, de ha a családom-barátom összeadja nekem, akkor pénzért akár egy plázában is megvehetem.

Aztán már csak azt kell eltalálnom, hogy a gerincemnek-csípőmnek pontosan melyik részét is kell lefotóztatnom.

(kép: illusztráció)