Utazás az éjszaka mélyére – ez Louis-Ferdinand Céline lassan egy évszázada írt korszakos regényének a címe, a 289. oldalon a mai Magyarországgal: „Orvosnak lenni hálátlan dolog. Mikor a gazdag beteg fizet, lakájnak érzed magad, mikor a szegény fizet, akkor tolvajnak. – Honorárium? – Micsoda szó! A betegnek még élelemre se elég a pénze, annyija sincs, hogy moziba menjen, és akkor én szedjem el az utolsó garasát is ’honorárium’ fejébe? Épp akkor, amikor beadja a kulcsot?”

Amikor azt hallod Rétvári Bencétől, hogy a „lakosság elvárásai miatt adósodnak el a kórházak”, Kásler doktortól: „nem azt látom, hogy az Orbán-kormány eddig ne helyezett volna kellő súlyt az egészségügy fejlesztésére”, az ő vadonatúj államtitkárától, Nagy Anikótól pedig azt, hogy „a magyar egészségügy nemzetközileg is híresen elfogadott jó ellátást nyújt”, akkor biztos lehetsz benne, hogy hivatalnokok egy különlegesen becstelen fajtájával van dolgod. Orbán pedig egyáltalán nem beszél az egészségügyről. Mindenről, csak arról nem.

A futball mellett talán az egészségügy a legpontosabb indikátora, mi történik ma Magyarországon.

E két teljesen szétesett, lezüllött terület egyúttal Orbán Viktor eszének, szakértelmének, tisztességének bizonyítványa is. A hazai futball színvonalát valószínűleg valóban szerette volna emelni, de éppen a saját szellemi, erkölcsi állapota nem teszi lehetővé, hogy felfogja: az ő felcsúti sufnimódszerei nem versenyképesek. De ebbe legalább nem halunk bele, legfeljebb a bánatba, már amennyiben bárkit is érdekel még a magyar foci.

Az egészségügy már a bánat egy egészen más foka, hiszen az emberek meghalni szeretnek legkevésbé, márpedig a sorsára hagyott hazai egészségügyben mind többekre vár szükségtelen szenvedés, idő előtti halál. És itt már a jobbító szándék is hiányzik Orbánból – „egészségpolitikájára” egyetlen megnevezés illik: előre tervezett gyilkosság, mégpedig nemzeti szinten. Ez egyébként zsarnokok, pszichopaták, diktátorok esetében többnyire rendszerszerű működési mód. Csak egyszerűen hagyni az embereket meghalni ráadásul kockázatmentes is, mert nem bizonyítható a szándékosság. Pedig egy olyan mészárszék, amelynek a hivatalos neve magyar egészségügy, csak szándékosan tartható fenn.

Pár hete egy orvosi mentési kísérlet történetét hallgattam a Klubrádióban: sikerül-e Budapesten megfelelő ellátáshoz jutnia egy férfinek, akinek lábán egy véletlenül ejtett seb gyorsan feketedni kezdett. Másnap már az egyik lábujja is fekete volt, harmad- és negyednapra pedig még kettő feketedett el. Olyan volt, mint egy krimi, összeszorult gyomorral, feszülten követtem, hol bujkál, ki a gyilkos. Az esetet közreadó háziorvos elmondta, hogy két tucat telefon és személyes ismeretségei ellenére keddtől péntek estig nem tudta elérni, hogy nagy bajba került betegét kezelésbe vegyék. Egy közel kétmilliós európai fővárosban nem volt se szakorvos, se kapacitás. A háziorvos végül szinte sikernek volt kénytelen elkönyvelni, hogy az illetőnek szombat délelőtt, szó szerint az utolsó pillanatban csak a három elhalt lábujját vágták le, és nem az egész lábát. És ő boldog is volt, mert akkor már tudta, hogy a végtagamputáció járványszerűvé vált Magyarországon: csaknem háromszor annyi lábat vágnak le – ennyiszer több életet tesznek tönkre –, mint máshol az EU-ban.

A magyar egészségügy tehát nem csak a fő halálokok – rák, stroke, infarktus – kezelésében teljesít minden képzeletet felülmúlóan gyalázatosan. Futószalagon pusztulnak a magyarok, mert az egész világgal harcoló hazai politika csak értük nem harcol, ehelyett közönyösen hagyja meghalni őket. Az egészségügy mindenhol az állam kontrolljának egyik eszköze, de az orbáni állam kezében a kontroll kiszámítottan a legkegyetlenebb formájában jelentkezik.

És akkor egy másik történet arról - ez a fészről való -, hogy Magyarországon immár kivétel nélkül mindenki közvetett vagy közvetlen életveszélyben van. Az illető arról számolt be, hogy pünkösdkor váratlanul rosszul lett, mint később kiderült vastagbélátfúródás-, perforáció következményeként. Íme, a folytatás: „Hétvége lévén ez az állapot három napig állt fent, és így a hashártya, a hasi nyirokcsomók és a vastagbél begyulladt, valamint több tályog keletkezett a hasüregben. Hasi katasztrófa állt be, nagy fájdalmakkal. Pünkösd hétfőt követően, kedd hajnalban kerültem le Kaposvárra… az életben maradás esélye nagyon csekély volt, a szepszis kiterjedt volt, az életveszély folyamatosan fent állt, 17 napig voltam az intenzív osztályon…”

Vagyis Magyarországon pünkösdkor napokig nem volt egészségügyi szolgáltatás, az illető úgy ünnepelte a „Szentlélek kiáradását”, hogy a hasürege szarral volt tele. Na, ez a nemzethalál, nem a liberalizmus, Soros György vagy a homoszexualitás.

A jó egészségügy ugyan valóban drága, és egyre drágább is lesz, de a magyar nem elsősorban emiatt rohadt szét. Nemzetközi adatok szerint a csehek és szlovákok már messze előttünk járnak, de a szegény Montenegró és Macedónia is, e két utóbbinál már a várólistákat is felszámolták. Csakhogy Orbán az állami források teljesen irracionális pazarlásával sok egyéb jogunk mellett az élethez, egészséghez való jogunkat is gonoszul korlátozza.

A halál ügynökei pedig vakon követik őt. Kásler új egészségügyi államtitkára például, aki, ez ám a meglepetés, Lévai Anikó barátnője, álságosan rögtön országos „Moss kezet!” kampányba kezdett. Holott Magyarország a halálos kimenetelű kórházi fertőzésekben is éllovas: lehúzhatatlan vécék, nem működő sterilizálók, összességében rettenetes higiéniai viszonyok, orvosaink pedig hetedannyi alkoholos kézfertőtlenítőt használnak, mint svéd kollégáik – minden szinten folyik a betegek pusztítása.

Mivel vigasztalhatnánk magunkat? Talán azzal, hogy az Orbán-szavazóknak csak az agyuk más, az ereik, beleik, szerveik ugyanolyanok, ezért rájuk se vár sok jó a Jánosban vagy Péterfyben? De elegendő orvos és finanszírozás nélkül az EU-pénzekből amúgy korszerűsített néhány vidéki kórházban sem.

Na majd a szuperkórházak, amelyek évek óta lebegtetett ügyét Orbán Viktor most a saját kezébe vette. Talán a lábunkat is maga fogja levágni?