Nem példaképek. Nem hősök. De hatásosak.

Charles de Gaulle hideg, öntelt és tekintélyelvű volt. A francia elit gyűlölte. Mégis ő hozta létre a modern köztársaságot.

Ben Gurion hajthatatlan, fanatikus, sokak számára elviselhetetlen figura volt. Nélküle nincs Izrael.

Margaret Thatcher elég megosztó, elég könyörtelen és makacs volt. Sokan gyűlölték – de ő rázta fel Nagy-Britanniát.

Lech Wałęsa forrófejű, kiszámíthatatlan, sokszor vállalhatatlan volt. De ő mozdította a szabadság felé Lengyelországot.

Nem mindegyikük volt szerethető, nem mindegyikük volt hibátlan. De a fordulat velük jött el.

Magyar Péter hasonló érzéseket kelt. Sok értelmiséginek megosztó, furcsa és arrogáns. Ráadásul gyakran hibázik. Legutóbb a szélsőjobboldali Padányi Viktor naplójából idézett. Én ugyan egy sort sem olvastam tőle, de elfogadom, hogy ez súlyos hiba volt. Indokolt volna a bocsánatkérés.

Eközben valami rendkívüli történik. Sok év után először megmozdult az ország. Esélyünk van újra a szabadságra, a rendszerváltásra – és ezt leginkább Magyar Péternek köszönhető.

Nem hibátlan. Nem a szívünk választaná. De úgy tűnik a sors őt küldte.

A kérdés ez: a hibáin rágódunk – vagy részt veszünk a rendszerváltás örömében?

Ui. Kedves DK-s szavazók, kössünk alkut: én nem fogom leírni, hogy ti tévedtek – ti pedig ne mondjátok, hogy hülye vagyok. Így talán egy napig béke lesz az ellenzéki oldalon.