Mellékutcában járni vagy öröm, vagy szégyen, átvágás, vagy felvállalt kapcsolati forma, egy biztos, így vagy úgy, de senki sem maradhat ki belőle.

Azt gondolhatnánk, hogy ez egy sablontéma, pedig nem. Mert ha végigvesszük, a környezetünkben kivel, milyen formában esett meg, akkor azonnal szembetűnik, hogy az oly egyforma történetek, mégis mennyire, de mennyire különbözőek. Mindenkinek sajátos sztorija van, és még ha fel is vélünk benne kaptafákat, az okok, a megoldások, a fájdalmak és a szereplők attitűdje mindig egyedi.

Mégsem szoktunk beszélni róla. Miért olyan szégyellnivaló dolog, ha egyszer szinte mindenkivel megesik? És miért alakult ki az a sztereotípia, hogy a férfiak büszkék rá, ha szeretőt tartanak, a nők viszont eltitkolják, ha megcsalják őket, vagy éppenséggel mellékutcába kényszerülve keresik a boldogságot? Többek közt ezeket a kérdéseket is érdemes feltenni a Hírhatár egykori újságírójának, Heiling-Koltai Beátának, akinek MELLÉKUTCÁK címmel most jelent meg harmadik regénye.

Témáját tekintve ezt egy tipikus női regénynek gondolnánk. Hiszen leginkább a nők beszélik ki az ilyen jellegű fájdalmukat, ezzel vannak tele a női magazinok is. Önsegítő módszerek, jelek, amik alapján felismerheted, ha megcsalnak, és még sorolhatnánk az életviteli tanácsok tömkelegét. A te könyved is ilyen?

Nem, én nem kívánok tanácsokat adni senkinek. Én csak szembesíteni akarom az olvasót azzal, hogy nem egyedüli a világon, akivel ez megtörténik. Mert sajnos a fájdalmunkban hajlamosak vagyunk ezt így megélni. A férfiaknak ugyanúgy megvan a maguk története, a sajátos szenvedése, bármelyik oldalai is legyenek a háromszögnek. Más kérdés, hogy nem feltétlenül szeretnek ezzel szembesülni, vagy nem is tudják értékelni az ilyen jellegű kapcsolati hálók szövevényességét.

A tesztolvasók véleménye alapján tényleg állíthatom, hogy sikerült egy igazi női könyvet írnom, bár nem akartam. Most abban reménykedem, hogy a piacra került könyv olvasói között azért lesznek férfiak, akik megcáfolják ezt a véleményt. Hiszen a regény nem csak női oldalról közelíti meg ezt a kérdést. Sőt! Szerintem a legizgalmasabb részek, amikor férfi bőrébe bújhat az olvasó és tekintheti végig „a mellékutcát”.

Értsük úgy, hogy nem egy főszereplőn keresztül élheti meg az olvasó a történetet, hanem több vonalon fut a cselekmény?

Mivel a téma első hallásra olyan elcsépeltnek tűnhet - bár hangsúlyozom, szerintem egyáltalán nem az - igyekeztem minden szempontból egyedien állni a témához. Maga a történet is tabukat dönt le, de a forma is egészen rendhagyó. Valójában egy történet van, ami annyira szövevényes, hogy a könyv írásakor vagy három táblázatot is kellett készítenem magamnak, hogy biztosan minden, mindig a helyén legyen.

Olvasáskor eleinte talán fel sem tűnik, hogy mindig ugyanazt a történetet látjuk, éljük meg. Minden fejezet más valakinek a sztorija, egyes szám első személyben. Így az olvasó mindig azonosulhat az aktuális főhőssel, láthatja a történteket az ő szemszögéből, megélheti a kétségeit, szomorúságát, belemerülhet az emlékeibe, a gondolataiba. Így aztán több korosztályt jár végig az olvasó, hol férfiként, hol nőként éli meg a szerelmi hármas valamely oldalát, egyszer ilyen, egyszer olyan ok, hiba vagy rossz döntés következményeként szembesülhet a mellékutcák sajátosságaival.

Ez a szövevényesség, ami csak lassan és szinte észrevétlenül bontakozik ki a könyvben, az oka annak, hogy a férfiak számára nem komfortos az olvasása. Míg a nők esetében a „Hisz ez már korábban is volt, ezek összefüggenek!” diadalittas felismerés jellemző, addig a férfiak esetében a „Mintha ez már lett volna valahol? Hol a fenében is volt? Mi köze ennek ahhoz?” kissé bosszús ráébredés a meghatározó.

Talán ebben rejlik a férfiak és nők közti különbség. Lehet, hogy nem is a téma, hanem a megjelenési formája az, amivel a férfiak nem tudnak azonosulni?

Könnyen lehet, hogy így van. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a pletykálkodás a nők sajátja. Mivel a MELLÉKUTCÁK című regényemben az olvasónak kell a fejében a teljes képet összeállítania a fejezetekben megjelenő különböző szemszögek alapján, egy kicsit tényleg olyan, mint, amikor elcsípett pletykákból rakjuk össze, hogy mi is történt valójában.

Azért itt is megjegyezném, hogy az életben nem csak a nők pletykálkodnak, szerintem ez is egy olyan sztereotípia, mint az, hogy a férfiak büszkék arra, ha megcsalják a feleségüket, a nők meg nem, és hogy csak a nők keseregnek azon, ha mellékutcába kényszerülnek. A regény ezeket a téves előítéleteket is ledönti, és teljesen nyíltan, kertelés nélkül mutatja meg az emberek legbensőbb valóját.

Azt azért áruld el, hogy könyved tanúsága szerint a szerelmi háromszögek, mint az élet természetes és elkerülhetetlen velejárói beletörődésre kényszerítik az embert, vagy van megoldás, hogy ezeket a szenvedéseket elkerüljük?

Ha van is rá megoldás, én sajnos nem vagyok oly bölcs, hogy ennek titkát megoszthatnám az olvasókkal. Persze az sem kizárt, hogy a regény elolvasása után, miután annyi ember lelkébe, helyzetébe helyezkedhetett bele az olvasó, másként fog hozzáállni a dologhoz, és ezáltal megtalálhatja saját életére, kapcsolati gondjára a megoldást. Az is lehet, hogy csak enyhülést hoz számára a tudat, más is jár hasonló cipőben, mint ő.

Tény viszont, hogy egy történet akkor kerek, ha van valamiféle lezárása, de nálam itt is van egy fricska, hűen az egész könyv szelleméhez. Azt viszont nem árulom el, hogy ez mi, ezt már az olvasókra bízom.

Heiling Bea MELLÉKUTCÁK című könyve a Publio Kiadó gondozásában jelent meg, a regény letölthető vagy megvásárolható nyomtatott könyv formájában a Publioboox oldalán.