A rendszerváltás előtti pedagógia elég nehezen viselte a sokszínűséget. Legtöbb helyen addig gyötörték a bal kezes kölyköket, amíg át nem szoktatták őket arra, hogy írjanak, egyenek, és egyáltalán csináljanak minden egyebet azzal a kezükkel, amelyikkel egy tisztességes szocialista ember is teszi, azaz a jobbal. Politikai tartalma ekkor pusztán az egyformaságnak volt.

 

Soros György persze már a nyolcvanas években bedugta ordas lábfejét a rendszer szűkre nyíló ajtórésén. Meg is jelentek a másságukra büszke balkezesek. Egyre több helyen hagyták, engedték ezt az elhajlást. Politikai tartalma ekkor a szabad légáramlatok beszüremkedésének volt. Végül, ahogy azt sejteni aligha lehetett, kitárultak ajtók, ablakok, és jött, ami jött.

 

 

Ám ahogy mondtam, nekem már az első pillanattól gyanús volt ez az egész. Amikor a kifestőkönyvemmel végre magam maradtam, jól fölé tornyosulva, hogy hátulról se lephessen meg senki, átvettem a bal kezem ujjai közé először persze a piros színes ceruzát, de aztán a sárgát, a zöldet, végül a kedvencem, a kéket. Sokkal komfortosabban éreztem magam. A fehér felületek besatírozásának addigi gyötrelme egyszerre örömmé vált. Én valahogy ezekben a pillanatokban éreztem magam igazán szabadnak. Akkor ennek a szabadságnak sem volt persze semmi politikai tartalma.

 

Ilyen tartalommal rendre akkor telítődnek a dolgok, amikor elveszik tőlünk azt, amit korábban élveztünk. Ha elveszik tőlünk a színes ceruzáinkat, tintáinkat, papírforgóinkat. Ha egyszerre azt vesszük észre, hogy nincsenek színek. Persze, hogy ma már másképp olvasom Kosztolányit, mint akkor, amikor kötelező volt. 

 

Mindig ez van. Csapongok. Igazából az ollókról akartam írni, erre tessék... Szóval már az óvodában iszonyatosan kényelmetlenül éreztem magam, amikor a papírforgók készítésekor bevágásokat kellett készítenem az előre kiosztott lapokon. Persze ösztönösen bal kézzel próbálkoztam, de az olló sehogy nem akart kézhez állni. Aztán jött az óvónéni, és áttette jobb kezembe az ollót, amelyhez ugyan kényelmesen simult, ám ezzel a kézzel meg rettenetesen béna voltam, s csak girbegurba vágásokat tudtam vele ejteni. Olyan is lett az

eredmény./.../

 

 

S ha a vezér szellemi onániáját követve le is számoltunk a politikai korrektség eszméjével, egyértelmű az is, hogy a bal kezes olló politikailag teljesen inkorrekt és magán viseli a patás ördög kézjegyét.

 

Amiről ez az egész az eszembe jutott, az nem más, mint amit manapság magam is tapasztalok, s ami persze szinte mindenkinek szemet szúr. Pár nappal április 8. előtt, beindult a szalagátvágási láz. Aki teheti, vagdos össze-vissza. Mintha megannyi Ollókezű Edward király országa volnánk.

 

Tülekednek, tolakodnak, alig férnek a nemzeti színű szalag mögé. Egyre bosszankodom, miért nem jutott eszembe hamarabb, mekkora pénzt hozhat most az ollóbiznisz. A balkezeseket persze kisöpörték, mindenki igyekszik a jobb kezével igyekszik odaférni, egyenmosollyal és egyenmozdulattal megtenni, amit megkövetel a haza.

 

Vágják a szalagokat, ha kell, ha nem és mosolyognak. Közben szarrá vernek minket a kazahok, az FBI nyomoz az elsíbolt uniós pénzek után, a hadsereg százszámra veszi a Suzukikat, s ötvenezres büntetés szednek demonstráló gyerekektől, s a demonstrációról tudósító újságíróktól. Hajrá Magyarország, hajrá jobbkezes ollókezű magyarok.