A magyar politikai fejlődés egyik legmélyebb, visszatérő tragédiája, hogy a politikai versengés nem a bizalomra, hanem a bizalmatlanságra épül. Hogy a másként gondolkodót nem partnerként, hanem potenciális árulóként kezelik. Ez a logika nem új: a hatalom – függetlenül éppen viselt színeitől – rendre a pluralitás felszámolására törekszik. A Kisgazdapárt és az MDF sorsa világos példája ennek: előbb szövetségesként színre lépnek, majd egyenként szalámizódnak fel, míg végül nem marad más, csak az „egyetértés kényszere”. A hatalom szemében a sokféleség mindig akkor válik elviselhetetlenné, amikor már nem kezelhető, nem beolvasztható – csak elnémítható. Bibó István írja: amikor a politikai rendszer abnormalitása eluralkodik, az nemcsak politikai deformitást, hanem a politikai közösség erkölcsi szétesését idézi elő.

De a történelem most nem a hatalom oldalán ismétli önmagát. A sokféleség iránti intolerancia újra feltűnik – de ezúttal az ellenzéki térfélen. Egyre hangosabban hallatszik: számoljuk fel a Demokratikus Koalíciót, söpörjük félre Dobrev Klárát, húzódjon vissza minden, ami régi, ami nem „Tisza”, ami nem „új”. Ez nem pusztán politikai pozícióharc: ez az identitásharc logikája, ahol a kérdés nem az, mit képviselsz, hanem hogy kihez tartozol. A közéleti vitát felváltja az ideológiai tisztogatás igénye. És ez – bármilyen friss zászló alatt is történjék – nem a szabadság nyelve, hanem az uralomé.

Bibó világosan figyelmeztetett: a politika ott veszti el erkölcsi tartását, ahol nem tud különbséget tenni ellenfél és ellenség között. Ahol már nem az állítás tartalma, hanem az állítás helye a döntő. A lojalitás lesz az értékmérő, nem az érv. Így válik a demokrácia önmaga karikatúrájává – egy jelszavak által vezérelt, öndefinícióba zárt rendszer, amely nem tűri el a belső sokféleséget.

Hannah Arendt még élesebben fogalmaz: a totalitarizmus előszobája ott kezdődik, ahol a sokaságot tömeggé alakítják. Ahol a gondolkodás felfüggesztése, a nyelv kiüresítése, az árnyalatok üldözése válik normává. Ahol a szavak már nem gondolatokat, hanem hovatartozást jeleznek. Ez a logika működik akkor is, amikor közéleti szereplőket nyilvánosan megaláznak pusztán azért, mert nem illeszkednek maradéktalanul az új politikai ortodoxiába. Ez nem vitakultúra – ez boszorkányüldözés.

És ebben a légkörben egyre kevesebben mernek gondolkodni. Ahol a kérdés és az ellenvetés veszélyessé válik, ott a gondolat is bűnné válik. Márpedig ha a közélet a félelemből is táplálkozik, ott nem születhet megújulás – csak új uniformisba öltöztetett uralom.

Ezért kell kimondanom: a demokratikus pluralizmus nem taktikai eszköz, hanem erkölcsi alapelv. Aki egy demokratikus párt felszámolását követeli – akár nosztalgiából, akár gyűlöletből, akár hatalmi vágyból –, az nem rendszert vált, csak szerepet cserél. A kizárás logikája nem új világot teremt, csak új címereket a régi kapukra. És közben lejátszódik ugyanaz a tragédia: összezárunk, kizárunk, és végül elszigetelődünk. A „mindenki mást el kell tüntetni” mentalitás nem válik demokratikussá attól, hogy más zászlót lenget.

A helyzet súlyosságát növeli, hogy mindez egy olyan választási rendszerben történik, amely eleve a torzulásra van beállítva. A Fidesz által konstruált szisztéma az egyéni körzetek felülhangsúlyozásával, a kompenzációs mechanizmusok manipulációjával, a határon túli szavazatok torzító hatásával olyan erőfölényt biztosít, amely az ellenzékkel szemben mindig nyerésre van kódolva. Ebben a rendszerben az ellenzéki egyszemélyes dominancia nem stratégia, hanem önsorsrontás.

A közvélemény-kutatások jelenleg látványos átrendeződést mutatnak. A Tisza Párt előretörése figyelemre méltó – de nem azonos a választási győzelemmel. A Fidesz számtalanszor bebizonyította, hogy mozgósításban, hálózatépítésben, politikai túlélésben páratlan. A választás nem pusztán népszerűségi verseny – hanem a politikai együttműködés stressztesztje. És ezen a teszten minden kizárás, minden megkérdőjelezés, minden lesajnálás gyengíti az ellenzék egészét.

Mert a demokrácia nem egyszólamúság, hanem polifónia. Nem katedra, hanem agora. Nem vezényszó, hanem párbeszéd. A szabadságot nem az egységes szólam, hanem az eltérő hangok együttes megszólalása védi meg. Aki ezt nem érti, az nem csak a múltat ismétli – hanem a jövőt is eltéveszti.

Tizenöt éve hagytam el Magyarországot. Az emigráció – tessen kipróbálni – nem kaland, hanem törés az időben. Egy olyan seb, amely nem vérzik látványosan, de folyamatosan jelen van: hol tompán sajog, hol elevenen lüktet. Meg lehet tanulni együtt élni vele, de begyógyulni sosem fog. Az ember, ha elszakad attól a közegtől, ahol gondolkodni, beszélni, szeretni és vitázni tanult, nem csak földrajzi távolságot szerez – hanem erkölcsi iránytűje is újra és újra próbára tétetik. Mert a felelősség – különösen azok iránt, akikkel valaha közös világot építettünk – nem ismer határt vagy országhatárt. Aki száműzöttként figyeli a történéseket, nem hall halkabban – csak másként. Távolabbról nézve a hangzavar lecsendesül, a kontúrok élesebbé válnak. Aki nincs benne a forgatagban, gyakran nagyobb fénytörésben látja meg az irányt, amely felé halad Magyarország – vagy azt, amely felé nem volna szabad elindulni. Az aggodalom tehát nem halványul a távolsággal – inkább átalakul: a felelősség csöndesebb és kitartóbb formájává – írta a Kanadában élő volt újságíró.