A Laci bajszán megtelepedett sörhabból jutott erre is, arra is, fröcsögött az mindenfelé, még a Peti szép zakójának hajtókáján is megült egy kiadós adag. Tomiból, szegény hülye, robbanásszerűen tört elő a derültség, azonmód ezerfelé fújva az akkurátusan előkészített fehér port, Szilárd szájából a hirtelen nyerítéstől lövelltek ki a hurkadarabok, s landoltak a már amúgy is foltos nyakkendőjén.

Árpi hiába próbálta két kézzel óvni guszta kis Gucciját, bizony azt is beterítették a Szilárdból érkező falatkák. Tóni hivatalos papírján is egyszeriben átütött a zsírfolt, pedig fontos volt az a papír, valamilyen ingatlanügyletet szentesített az idők végezetéig. Zoli csak kuncogott, diszkréten, ahogy Isten szolgájához illik, hálát adva az Úr végtelen bölcsességének, pedig gondviselés ide, predestináció oda, még Janó Londonból hozott luxusfelöltőjére is került gazdagon a magyaros zaftból, s most aztán a mi Janónk tényleg annyit ér, amennyi jutott neki.

 Na, de kurz und gut, a főnök remek formában volt, mint egykor, balhalfos idején, s erre minden oka megvolt: gyermekkori álma, a kis terepasztal életre kelt, s Appenzellből is végre meghozták a dagadó bőröndöt, amit a legutóbbi útjáról már nem tudott magával cigölni, ráadásul pár napja úgy ekézhette a nagyokos akadémikusokat, hogy azok még nyikkanni sem mertek.

Szóval jól állnak a dolgok, Gyuri is reszketve a nyerítéstől ült piros foltos seggén, akár egy fairy tale, (you know, package!), újabb és újabb unokatestvérektől körülvéve, s Pista is épp időben futott be a városházáról, diszkréten halkítva le a zsebében döngicsélő Sokolt, pedig kedvenc muzsikájának dallamai búgtak elő belőle, az Akácos út, ha végigmegyek rajta én, hogy jobban hallja a sziporkázó nagyfőnököt. Mert a nagyfőnök sziporkázott.

S pont, amikorra egybegyűltek valamennyien, a nagyfőnök, legurítva a negyedik felest, s gyors rutinnal megnyalva szájának bal szegletét, a következőket felfeleli: fiúk, már előre beszarok a röhögéstől, ha arra gondolok, hogy most, amikor levertük a független színházakat, a Műcsarnokból egy Magyar Szalon-szerű lengyel, oké-oké, kínai piacot csináltunk, szétkúrtuk a szépirodalmi folyóiratokat, betettünk ennek a Fischer Ivánnak, s Fekete Gyurka bá’ gusztusát tettük meg minden igaz magyar ízlésetalonjává, a magyarság örök és megbonthatatlan kánonjává, s a magyar nép díszítő kedve végre ott tündöklik minden köztéri szobrunkon, minden alaptörvény-asztalunkon, hála a mi Imrénknek, na skacok, ha arra gondolok, hogy ezek a gyíkvállú, romkocsmázó, gazdaállat nélküli élősködők, ezek a szemüveges filozófus-bűnözők, ezek a lúdtalpas köcsögök, háttérhatalom-függő nagyokosok, akiknek még egy szaros erkélyre sem futja, szóval ezek mostantól mind kénytelenek lesznek ugyanazokat az elviselhetetlen fosokat olvasni, nézni, hallgatni, mint amiket mi olvasunk, hallgatunk és nézünk szakmányban, nincs kivételezés, ugyanaz a szar jut mostantól nekik is, hát, ha ez az eszembe jut, egyszerűen összeszarom magam a röhögéstől.

Ezen a ponton szakadt el a cérna és szabadult el a pokol, azóta is röhögnek mind, röhögnek és röhögnek, három nap és három éjjel, röhögnek, amíg meg nem halnak. Itt a vége, fuss el véle.

(kép: origo)