Petri György, akinél kevesebben undorodtak mélyebben és érzékenyebben a pártállami diktatúrától, a mindennapokra ráterpeszkedő ócska és cinikus hatalomtól, s aki tán a legerősebben és a leghitelesebben volt képes megjeleníteni a hatalom minden aljasságának kitett, ám annak tudatosan és zsigerileg ellenálló, fájdalmas, elszánt és a legcsekélyebb megalkuvást sem tűrő emberi tartást, életműve most egy másik ócska és cinikus pártállamnak lett kiárusítva és átruházva.

Mintha Petri György annak idején azt várta volna, hogy mikor kap elismerést végre Aczél Györgytől, s mikor válhat belőle végre udvari költő.

Hát most azzá próbálja tenni saját fia, Petri Ádám. Ez bizony lopás a javából, a szellem meglopása. Saját apját zavarja ki az utcasarokra, hátha sikerül őt prostituálni.

Félreértéseket elkerülendő: itt nem Schmidt Mária bűnéről van szó.

Schmidt Mária, tehetség, szorgalom, autonóm gondolkodás híján történészként semmilyen viszonyt nem tudott kialakítani a múlttal. Hangsúlyozom: történészként.

De a hatalom jóvoltából, a mostani pártállam nyújtotta pénzekből megpróbálja megszerezni és domesztikálni a múltat saját felettesei megrendelésére, s legfőbb vezérének kívánságára, bizonyítandó, hogy a múlt a NER előképe, s a legjelentősebb művészek (de legalábbis azok, akiket be tudnak gyűjteni maguknak) a NER-t énekelték meg: ezért hát a Terror Háza, ezért a XX. Századi Intézet, ezért a XXI. Századi Intézet, ezért a Sorsok Háza, ezért Kertész Imre hagyatéka, s most ezért Petri György bekebelezése. Schmidt Mária pártalkalmazott, ez a dolga, megfizetik, s ő teljesít.

Petri Ádám viszont Petri György fia, s ő megélhetési apatolvaj.

Nézem a fotót, s semmit sem értek az egészből.

Mit keres itt Petri Ádám?

Nem arra gondolok, hogy mennyit, mert a zsebében nem turkálok.