Csau - a Kárpátok géje - azon a bizonyos napon, amikor utoljára szólhatott hőnszeretett népéhez, észlelve, hogy a tömeg már nem tapsol ütemesen, ahogy az évtizedeken át megszokott és kötelező volt, hanem füttybombák robbannak és fenyegetően egyenetlen hangorkánná változik az ováció, figyelemreméltó lélekjelenléttel, a biztonsági emberek jelzése ellenére is még maradt a tribünön és rögtönzött ígérgetésbe kezdett, s a kémiai tudományok legbutább doktora, Elena vartyogó kárálása kíséretében tántoríthatatlanul, de egyre rimánkodóbban csak mondta, mondta, sorolta, hogy mi minden kedvezményt fog ő most adni a népének, csak tapsoljanak és éljenezzenek megint.

A tömeg egy pillanatra megnyugodni is látszott, de inkább csak elcsodálkozott a pillanatok alatt pitiáner gazsulálóvá lett, rettegve félt diktátoron. Itt-ott még tapsok és éljenzések is feltörtek az évtizedes beidegződések és megszokás utórezgéseként, de végül megérkezett a lázadók utánpótlása és a türannosznak menekülnie kellett...

Persze a kordonok mögötti évértékelő korántsem volt Orbán utolsó beszéde, ám a mindenféle látszatkedvezményekkel kicsinosított könyörgés, hogy a negyven alatti nők - termékenységi menetbe kapcsolva - szüljenek nekik fideszporontyokat (mert ők nyilván azt remélik, hogy a kedvezményezettek fidesznyiknek is nevelik majd a gyermekeiket) már csak azért is röhejes, hiszen a hangzatos szólamok mögött meglehetősen pontos számításokat sejteni, hogy a fellengzős ígéretek, minél kevesebb - a saját kasszának tekintett közpénzt érintő - költségvetési terhet jelenthessen a számukra.

Hatalmuk további meghosszabbítását remélve ígérgetnek és nyaliznak, miközben pedig lenézik és semmibe veszik nem csak a nekik nem behódolókat, de szélesebb értelemben mindazokat az úri kaszinójukon kívülieket, akiket Bayer Zsolt kertelés nélkül nevez a nevükön: “a büdöslábú kölkeiket nevelő, koszos prolikat”.

Az pedig, hogy O1G az ellenzéket kicsinyes és személyeskedő hangnemben gyalázó megnyilvánulásai váltották ki a legnagyobb vastapsot ebből az aranyszarban fürdő társaságból, egyfelől jellemezte a kisestélyis, guccsis, közpénzen hizlalt bagázs mentális és érzelmi színvonalát, másfelől egyértelmű jelzése volt annak is, amiről a kordonok, a fekete leplek és a gyülekezet helyszínén az egy négyzetméterre eső biztonságiak túlzó száma árulkodott, vagyis a puccos, csilivili felszínnel egyre kevésbé rejthető félelmüknek attól, hogy a most még hömpölygő aranyfolyam bármikor elapadhat.

Felfokozott örömmámorban ünnepelték hát fedezékben bujkáló hősüket, azt remélve, hogy királyságában a balzsamozó kiváltságok örökre az övék maradhatnak, s hogy soha nem kell érezniük a szarszagot, ami pedig a kezdetektől körülveszi őket.