Milyen sokszor halljuk ezt a mondatot: én toleráns vagyok, de…

utálom, hogy a cigányok büdösek, lopnak és erőszakosak….

utálom, hogy a zsidók az én pénzemből élnek…

utálom, amikor a többség meg akarja mondani, hogy mi a jó kisebbségnek…

utálom, amikor az autósok erőszakosak és dudálnak…

utálom, amikor a szomszéd kutyája a parkban végzi a dolgát…

utálom, amikor a melegek színes ruhába öltöznek, és még büszkék is arra, hogy ilyen utálatos módon élnek.

Én toleráns vagyok, de...

Hát nem. Nincs de. Nem toleráns az, aki így beszél. A Pride mögötti mozgalom pontosan ugyanolyan, mint amikor a 20. században a nők harcoltak a jogaikért, az elfogadásukért. Semmiben sem más. Igen, muszáj a társadalmat provokálni, mert különben nem mozdul meg. Száz év kellett hozzá, hogy a nőknek is jogaik legyenek.

Ma azt nem nézik jó szemmel bizonyos cégeknél, ha valaki meleg. Ugyanúgy megkülönböztetik őket, mint annak idején a nőket. Miért is? Előbb-utóbb felnő ez a társadalom, és belátja, hogy egy férfi attól még nem fog kevésbé jól dolgozni, mert otthon egy másik férfi várja.

Drága toleráns barátaim! Értsétek már meg, hogy attól még nem leszünk mi nők, kevesebbek, mert egy kedves barátunk vagy kollégánk nem a mi lábunkat bámulja meg. Rosszul esik, mert hozzá vagyunk szokva, szükségünk van rá, hogy a férfiak csodáljanak minket, de felháborodni azon, ha nem ez történik, badarság. Fogjátok már föl, hogy attól, hogy ti a töltött káposztát szeretitek, attól még van olyan, aki a sült oldalast szereti. Igen, ez a kérdés ennyire természetes és egyszerű.

Na igen, a politikusok sem különböznek ebben. Érdekes mód a szombati Pride-on csak a demokratikus ellenzék képviselői jelentek meg. Önmagában nem azzal van baj, hogy mondjuk egy kereszténydemokrata politikus számára a család egy férfi és egy nő kapcsolatából áll. Hanem azzal, hogy nem tudja elfogadni, van olyan, aki ezt nem így gondolja. Egy kormánynak kutya kötelessége a kisebbséget, a másságot, a másként gondolkodókat is elfogadni, integrálni. Mert minden magyar állampolgár kormánya. És ha ebbe beletartoznak a határon túli magyarok, akik önhibájukon kívül, az ország határain kívül ragadtak a történelem során, akkor természetesen beletartoznak azok is, akiknek a család nem egy férfiból és egy nőből áll. Ez a kormány kebelére öleli nemzettestvéreinket, bárhol éljenek is ők, miközben egy másként élőt kirekeszt. Állampolgárságot, jogot adnak azoknak, akik „természetesen” a magyar nemzethez tartoznak, de az már nem természetes nekik, hogy jogokat adjanak azoknak is, akik magyar állampolgárok, egyszerűen itt születtek, másnak születtek. Nekik a „máshol” élő ember fontosabb, jobb, másabb, mint a „másként” élő ember.

Ilyen mondatok hangzottak el a Pride-dal kapcsolatban egyes politikusok szájából, hogy „direkt provokálják a többségi társadalom egyes tagjait” (Rétvári Bence, Fidesz), meg hogy „semmi létjogosultsága nincs az ilyen felvonulásoknak” (Gyöngyösi Márton, Jobbik),  „a homoszexualitás magánügy” (Rogán Antal, Fidesz). „Alkotmányos akadálya van a melegházasságnak…ezt tartjuk természetesnek és fontosnak” (Harrach Péter, KDNP).

Azt hiszem a fenti mondatok mindent elmondanak. És, sajnos, ez ma 2013 Magyarországa. Toleranciából elégtelenre vizsgáztak a  vezetőink.

Bánhidi Emese