És ma látom a hírek között, hogy „összeomlott az oltási rendszer”: minden logika és egészségügyi átgondolás nélkül érkeznek (vagy nem érkeznek) az oltásra szóló értesítések; akadnak krónikus betegek, akiknek közel kétszáz kilométert kellene utazniuk az oltásra kijelölt helyszínre; van, aki Győrből Miskolcra utazik, van, aki Miskolcról Győrbe; az előzetes regisztráció sokaknál mintha meg sem történt volna, s az igért és várt sms-ek továbbra sem érkeznek meg és így tovább.

Miután tegnap Orbán keresztényi módon maga mögé köpött, hangsúlyozva, hogy a Néppárt a baloldal „csatolmányává” vált, ám a Néppárttal szemben a Fidesz képviseli az igazi keresztény szellemet, s védi Európa keresztény hagyományait, itt az ideje annak, hogy felhívjam a kereszténységgel egylényegű Orbán Viktor figyelmét egy apróságra. Arra, hogy a fent ismertetett totális káosz és anarchia a vízfejű központi akarat és irányítás miatt alakult ki: amiatt, hogy manapság már Orbán rendeletei és utasításai nélkül vizelni sem mehet lassan az ember. A központi-diktatórikus akarat csak arra jó, hogy a számokat és adatsorokat az apparátus elhazudja, agyonmanipulálja, semmi egyébre. A körzeti orvosok ismerik a legjobban a betegeiket, ők azok, akik képesek elérni őket, ők azok, akik tisztában vannak betegeik állapotával, egészségügyi és szociális helyzetével stb., s nem a diktatórikus központi akaratnak megfelelően katonai és belügyi vezetési módszerekkel irányítani próbált, kiképzőtelepekké átbuherált egészségügyi intézmények, amelyek fölött már nem a szakértelem, hanem a politikai szándékoknak alárendelt, a központi akarat elvárásait visszhangzó, terepszínű egyenruhába bújtatott operatív törzs diszponál.

Akkor hát elmondok most valamit a világ legkeresztényibb központi vízfejének, Orbán Viktornak. Jelesül azt, hogy a fenti problémát a katolikus egyház társadalmi tanítása már sikeresen megoldotta, s az igazán – és nem csak szólamokban hangoztatott – kereszténydemokrata politikai pártok ezt – teljes joggal – alapelvnek tekintik.

A szubszidiaritás elvéről van szó, a kereszténydemokrácia egyik alapelvéről, amely XIII. Leó Rerum Novarum kezdetű enciklikájától (1891) vagy éppen XI. Pius Quadragesimo Anno kezdetű enciklikájától XXIII. János Mater et Magistra enciklikáján vagy a II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes konstitúcióján át II. János Pál Centesimus Annus enciklikájáig vagy Ferenc pápa tanításáig a „legfontosabb társadalomfilozófiai alapelvként” azt mondja ki, hogy amit az egyének és kis közösségeik saját erőből megoldani képesek, azt a hatáskörükből kivenni és egy magasabb szintre bízni tilos. „Amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlen és súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása.” A szubszidiaritás elve védelmezi a személyeket a felsőbb társadalmi tekintélyek visszaélésétől. A szubszidiaritás elvével – na, most figyeljen a világ legnagyobb kereszténye!  –  ellentétes a központosítás, a bürokrácia, az atyáskodó beavatkozás, az állam, az állami apparátus igazságtalan, indokolatlan és túlzott jelenléte.” Az „atyáskodó állam” a közvetlen beavatkozással és azzal, hogy elveszi a közösségi és közösség iránti felelősséget, az emberi erők elfecsérlését és „az államapparátus mértéken felüli növekedését idézi elő, amelyet inkább a bürokrácia logikája irányít, semmint a ráutaltak szolgálatának gondja, s költségei is óriásira duzzadnak.” (II. János Pál: Centesimus Anno, 48.)

Amúgy a szubszidiaritás elvéből következik „a széleskörű önkormányzati rendszer” is, ám ha csak a jelenlegi hazai „önkormányzatiságra” pillantunk, ahol a központi akarat egyszemélyben és politikai alapon kedvére jutalmaz és büntet, közpénzeket osztogat és közpénzektől fosztogat, s ha valóban vannak ismereteink arról, mi az egyház társadalmi tanítása már vagy százhúsz éve, s nem a politikai elkötelezettségünk okán kívánjuk rajongásunk sérthetetlen személyeit ostoba és szemellenzős módon egy-egy alsóvégtagi nyelvjárással illetni, akkor bátran leszögezhető, hogy Orbán és társulata épp oly messzire jár a kereszténységtől, amennyire a keresztény elvek nagy ívben elkerülték Orbán és társulata egészét.

És még valami: miközben velejéig keresztény kormánytagok pártmegbízásból ugyancsak mantrázzák a család keresztényi felfogásának fontosságát, jobb, ha tisztában vannak azzal, hogy a személy és a család korszerű keresztény felfogása szintén a szubszidiaritás-elven alapul: „a társulások és köztes szerveződések tiszteletben tartása saját alapvető döntéseikben, illetve mindazokban az ügyekben, amelyeket nem helyes másokra átruházni, sem mások által bekebelezni; továbbá a magánkezdeményezés bátorítása olyan módon, ami által minden társadalmi szerveződés megmarad, éspedig éppen a maga sajátossága révén, a közösség szolgálatában; a társadalom pluralisztikus tagolódása és e sokféle életerejének aktív jelenléte; az emberi jogok és a kisebbségek védelme; a bürokrácia és az adminisztráció decentralizálása; az állami és magánszféra olyan egyensúlya, amelynek következménye a magánszféra közösségi funkciójának elismerése; az állampolgárnak mint az ország politikai és társadalmi valósága részesének méltányos felelősséggel való felruházása.” (Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa II. János Pál megbízásából készített Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest, 2007. Fordította Dér Katalin és Horváth Pál, 109.)

Szóval a Központi Akaratnak és közvetlen tanácsadóinak sem lenne szégyen az olvasás, igaz, a saját nézetekkel, mint totális hazugságokkal való szembesülés még az erős idegzetűeket is komoly próba elé állíthatja. Az Állatfarm Napóleon nevű disznóját, akinek – mint tudjuk – „mindig igaza van”, annál inkább.