Az év második szombatján mi is nekiveselkedtünk, hogy megmásszuk a 729 (máshol 727) méteresnek feltüntetett hegyet. Somoskőújfalú vasútállomásától kezdtük meg a küzdelmünket a heggyel. Előbb a vágányok felett átívelő gyalogos felüljárón sétáltunk át. A hajdan, mint határállomás nagy forgalmat bonyolított le, ma már alig látni erre vonatot, a 6-7 vágány teljesen feleslegesnek tűnik. A túloldalon máris a falú széléhez érkeztünk, a piros és a sárga sáv jelzéseket együtt követtük volna, ha ezt egyértelműen meg lehetne tenni. A környéken akkora a turistajelzések tekintetében a káosz, hogy nem csoda, ha többen – nem szándékosan  - letérnek a követni kívánt jelzett útról. Hogy jó bonyolult legyen a dolog, létezik egy, az északi országhatáron végigvonuló zöld sáv turistajelzés is, amire tulajdonképpen nem is volna szűkség, hiszen az oszlopokat követve egyébként is jól követhető a határ. A határ követése egyébként errefelé eléggé fárasztó, mert rengeteg fel – le szakaszból áll. Azonban itt, a Karancs körzetében egyébként is meglehetősen sűrű a turistajelzések hálózata.

A Magyar Természetjáró Szövetségnél nem értik a hazai turistaút-hálózat logikáját, ez máshol is látszik az országban. Nekünk se sikerült követni a piros-sárga jeleket. Egy helyen áthúzással hívták fel a figyelmet a készítők, hogy arra ne menjünk, de a továbbiakban elfelejtettek megerősítő vagy biztató jelzéseket felfesteni. A környéken ez elég sok helyen előfordul, úgyhogy az a legjobb, ha egy jó térképet visz magával a kiránduló (de ne a Chartographia Kft kiadványát). Egyébként az elmúlt pár évben többször is változtattak a környék turistajelzésein. Mi is térkép alapján kaptattunk fel egy igen meredek hegyoldalon. Itt és a későbbiekben is a társaságban vita alakult ki, hogy hány fokos a lejtő meredeksége. Én a 22-23 fokos lejtőszögre szavaztam, míg volt, aki 30-35 fokosra becsülte az emelkedő dőlésszögét. Itt jegyzem meg, hogy nagyjából a 25 fokosnál meredekebb lejtő már csak négykézláb vagy kötél segítségével küzdhető le. Az irányunk helyesnek bizonyult és nem sokára ismét elértük a piros-sárga jelzésű ösvényt, majd az országhatáron futó zöld sáv jeleket is. Egy hegynyeregben kissé leereszkedve egy esőházban pihentünk meg, amely meglehetősen tele volt szeméttel. Mikor indulni készültünk, egy hat-hét fős, csak férfiakból álló csoport érkezett meg. Elmondták, hogy többen is vannak, mert minden év január elején a Karacsra kirándulnak és ott bográcsban főznek. Közülük néhányan már eléggé kapatosak voltak, a kezükben lévő nyitott sörös dobozok is erről árulkodtak, hogy felfelé menetben igencsak iszogattak. Mi visszatértünk az országhatárra, azzal a szándékkal, hogy a fel és levezető utunk minél inkább különbözzön egymástól. Az utolsó szakasz is eléggé fárasztónak tűnt. Viszont a piros és a zöld sáv jelek felváltva sorakoztak, hogy aztán a tetőn a szlovák piros jelzés is becsatlakozzon. A kilenc emeletes Karancs-tetői kilátóba pillanatok alatt felfutottunk, és a panoráma minden eddigi fáradságunkért kárpótolt. Bár kelet felé erős felhőfal fogadott, északra tekintve az Alacsony-Tátra havas főgerince impozánsan emelkedett ki a láthatáron. A tőlünk légvonalban is 70 kilométernyire lévő nyolcvan kilométer hosszú hegycsoport keleti végében a Király-hegy, míg a nyugati részében a 2043 méteres Gyömbér-csúcs emelkedett ki. Természetesen a közeli Somoskő vár, a Salgó vár, a kiindulási pontunk, a Somoskőújfalú is szépen kirajzolódott. Míg délnyugatra: Karancslapújtő, Karancskeszi mellett még több településre láttunk rá. Kicsit lejjebb sétálva egy relétorony és őrháza mellett haladtunk el, ahol egy autó is álldogált a szekérúton, majd egy hágóba ereszkedtünk le, hogy aztán a közeli hegyen álló Karancs-kápolnához jussunk fel. Sajnos a kápolna alatt kiépített bivak-szállás is tel volt szeméttel dobálva, Nem tudjuk, milyen emberek járnak a Karancs-vidékén, azonban egy szemétszedési akciót igazán tarthatnának a környékbeliek.

Úgy terveztük, hogy lefelé a sárga sáv jelzésen megyünk, de sajnos a jelek megint „megszöktek” előlünk és így rátévedtünk a piros háromszög jelzésű útra, amely meredeken vezet lefelé, de akármilyen meredek is, a relétoronynál látott személyautó mégis ezen jött lefelé, alig tudtunk félreállni előle. A Tőke forrásnál azonban azt javasoltam, hogy ne ezen a forrástól számítva viszonylag egyhangú úton menjünk tovább, hanem kicsit menjünk vissza és kapaszkodjunk fel az erdőn át a Farkaskő gerincén futó sárga jelzésű útra. Kicsit fanyalogtak a lányok, sőt a fiúk sem örvendtek az elképzelésért, vagyis rajtam kívül senki sem lelkesedett az ötletért. Végül azzal győztem meg a többieket, hogy az sokkal szebb út. Akkor még én sem tudtam, hogy útról vagy ösvényről beszélni túlzás. Mindenesetre most is sikerült belőni a helyes irányt és némi szuszogás árán fel is értünk a korábban szem elöl tévesztett sárga jelzésekhez. Egy rövid szakaszon még biztatóan kanyargott az alig járt ösvény a hegy élén, aztán hatalmas lendülettel kanyarodott le a völgy felé. Kapaszkodni szinte semmiben nem lehetett. Út az a gyakorlatban nem volt, csak a fákra festett jelek mutatták a javasolt irányt. Leérve a völgybe, nem csak kényelmesebb, de szebb is lett a környezet, most már a többiek is azt mondták, hogy mégis érdemes volt átmászni a sárga jelzéshez. Csakhamar feltűnt a téli, lombtalan erdőben egy üdén zöld hegyoldal. Fenyvesek borították, méghozzá egészségesnek látszó egyedek. Azért is írom ezt, mert szinte hadjárat van Magyarországon ellenük. Olyan szólamok hangzanak el, hogy a fenyő tájidegen, ami csak részben igaz.

Csakhamar kiértünk egy nagyobb tisztásra, ahol a sárga sáv jeleket a sárga kereszt jelek követésével váltottuk fel. Az ember elképzelni sem tudta, hogyan vezet ez a turista út a hatalmasnak látszó hegyeken keresztül, úgy, hogy nagyobb emelkedőket ne kelljen ismét megtennünk. Szép völgyben ballagunk, de csak enyhén emelkedünk. Egy kanyarban, ahol az egész utat egy sáros pocsolya töltötte ki, éppen jött velünk szemben egy fehér autó. Láthatóan kényszeredetten lassított, szinte zavarta a sofőrt, hogy mások is vannak az úton. Egymás közt arról beszélgetünk – nem kellene-e szigorúbban szabályozni az erdei autózást.

A tervezett körtúránk utolsó két kilométerén a sárga kereszt jelzés hiányzik és csak a sárga kerékpár jelek léteznek, ezek kíséretében baktattunk a Kercseg laposa nevű részen. Mire elértük Soskőújfalu két szélső házát a sok fényfüzérrel már be is sötétedett.

Kertész Z István/képek: Székely Ildikó