Ott volt például a 2–3. századi gúnyfeszület, az Alexamenosz-graffito: keresztre feszített szamárfejű lény, alatta a felirat: „Alexamenosz imádja istenét.” A kereszt itt is jelen van, de csak formailag. Tartalmilag az onolátriával (szamárkultusz) vádolt keresztény hit pogány karikatúrájáról van szó.

Vagy ahogy a náci Németország „német keresztényeinek” (Deutsche Christen ) horogkereszttel ötvözött kereszt jelképe sem a Megváltás jele volt, hanem a faji vallás ideológiai logója. A Nyilaskeresztes Párt kereszt alakú nyílvesszői sem a szeretet, hanem a halál irányába mutattak. Vagy a mai Oroszországban a pravoszláv kereszt a „szent háború” ikonográfiájává silányult, a szakrális eszközöket a gyilkolás felmentésére használják.

Ahogy a képzőművészetben is: George Grosz képén Jézus gázálarcban függ a kereszten, groteszk utalással a kereszténység történelmi bűnrészességére. Francis Bacon festményein a kereszt már nem megváltás, hanem húsba torzult kiszolgáltatottság, a társadalmi képmutatás nyers szerkezete. Kondor Bélánál pedig a kereszt nem szimbólum, hanem vasszerkezet, traverz és manipulációs tengely, amit nem angyalok, hanem az államhatalmi gépezet emel. A körülötte állók pedig nem hívők, hanem groteszk, torz, közönyös figurák: nem tanúságtételre készülnek, hanem díszletet szolgálnak ki.

A Gellért-hegy oldalában, a szabadságszobor egykori talapzatán most felállított kereszt pontosan ebbe a sorba illeszkedik. Nem Krisztusé, hanem azoké, akik a kereszt minden parancsát naponta elárulják, miközben áhítatos tekintettel mutogatnak rá. Ez nem az irgalom, az igazság, az önfeláldozás vagy a megbocsátás jele, hanem a hatalmi mimikri cinikus kelléke. Nem hinni tanít, hanem hatni próbál. Nem kérdez, csak takar. Nem világít, csak leplez. Nem az evangéliumra mutat, hanem a propaganda gépházára.

És hogy hová tették? Pont oda, ahol korábban egy másik diktatúra állította saját szobrát. Ugyanabba a térbe, ugyanarra a talapzatra, ugyanazzal az önhittséggel. Ez nem megváltás, hanem puszta váltás – diktatúráról diktatúrára. Ami tegnap vörös csillag volt, ma keresztnek álcázott felsőbbrendűségi póz. A hegy nem változott. Csak a szobor új jelmezt kapott.

Ez a kereszt nem a Golgotához tartozik, hanem a napi hatalmi üzenethez. A Tízparancsolatot naponta megszegők emlékműve ez, akik még egy tizenegyediket is odabiggyesztenének az aljára: „Ne feledd, még a jelképek felett is mi uralkodunk!”

Ez a kereszt ugyanazt a funkciót tölti be, mint a Várkert Bazár gondosan restaurált reprezentációs múltja: csillogóra suvickolt hazugságokat, aranykeretbe zárt önimádatot jelent. Az önvizsgálat helyett vitrint. Az emlékezet helyett díszletet. A kereszt itt nem intés, hanem maszk. Nem bűnbánat, hanem színpadtechnika. Akkor veszik elő, amikor a bűnt már nem letagadni kell, hanem megszentelni.

A „keresztény” szó közben hovatovább reklámszóvá, kirakatfelirattá, politikai szlogenbélyeggé vált. Nem tanúságtétel, hanem brand. Nem Krisztushoz kötődik, hanem a napi üzenethez. A „keresztény Magyarország” nem a hegyi beszéd irgalmas szellemében él: nem az éhezőké, nem a megalázottaké, nem a békességre törekvőké. Hanem az identitásalapú felsőbbrendűség zászlajává lett, olyan jelszóvá, amely mögött nincs etika, csak kampány.

Nincs tartalom, csak dekoráció.

Ezért téved, aki ezt a keresztet keresztként nézi. Ez nem vallási jelkép, hanem szakrálisnak álcázott hatalmi totem. Pont oda állították, ahol a történelem már egyszer megalázott mindenkit, aki őszintén hinni próbált. Ott áll, és úgy tesz, mintha jelentene valamit.

Pedig semmit sem jelent. Vicces önirónia. Nem szándékosan, hanem freudi alapon: akaratlanul, de a tudat alattiból felörve: épp azt jelenti, amit el akar rejteni.

Ha volna ezekben valami maradék őszinteség és csipetnyi önirónia, ez lenne aláírva:

„Vándor, ki erre jársz, ne hajts fejet, csak tudd, hogy itt a hazugság állította fel a saját keresztjét. Nézd inkább, mire vagyok jó egy rendszernek, ami semmit nem hisz el abból, amit hirdetek.”