Mindeközben Orbán Viktor (lásd fent) Magyarországtól 4500–5000 km-re, Kirgizisztán fővárosában, Biskekben hangot adva annak, hogy amott Európában „idegenek vesznek minket körül, és rokontalanok vagyunk”, mostantól emitt talál rá a közvetlen rokonságra.

Pontosabban a 80%-ban muszlim (szunnita többségű) Kirgizisztánban, a 97-99%-ban muszlim (síita többségű) Azerbajdzsánban, a közel 60%-ban muszlim Kazahsztánban, a 92%-ban muszlim (szunnita többségű) Üzbegisztánban és a kb. 99%-ban muszlim (szunnita többségű) Törökországban.

És ez a megtalált ősi rokonság boldog önfeledtséggel teljesedik ki a kereszténység és iszlám előtti harcos, pusztai nomád életformában, amely hosszú időn át meglehetős aktivitással vette ki részét – egyebek mellett – az európai görög-római kultúra hagyományainak kegyetlen pusztításában, vagy éppen a kereszténység terjedésének kíméletlen megfékezésében. (Minderről szép nagy, egyebek mellett görög és latin nyelvű – vesd össze Kásler Miklós - irodalom áll rendelkezésre, már annak, aki nem veti meg az olvasást.)

Most már csak abban kellene döntést hoznia miniszterelnökünknek és megannyi tündökletesen okos tanácsadójának, hogy az új rokonaink körében idővel inkább a szunnita vagy a síita rokonságnak leszünk „régi vágású” védelmezői, habár, ha a 680-ban megesett, s hatalmas öldökléssel, mészárlással végződött kerbelai csatára gondolok, a „régi vágású” (lásd kaszabolás) jelző végre valódi értelmet kaphat.