Orbán Viktor, akiről az arabok jóvoltából ma már tudjuk, hogy nemcsak Viktor, hanem Mihály is, kétségkívül Európa első számú populizátora. Ezt igazolják az 1989. június 16-án elmondott beszéde mellett, azóta elhangzott szónoklatai is. A lassan politikai vásári kikiáltóként is számon tartható, felcsúti, közéleti mágus azonban hatásos mondatainak közlése mellett tényszerű személyi kapcsolataival is kiérdemelte a közvélemény figyelmét. A huszonöt esztendő gyéríti az emlékezet erejét, ezért nem árt felidézni ezt sem. Kinek ez, kinek az jut az eszébe június 16-ról.
Stumpf István annak a belügyminiszternek a lányát vette el feleségül, aki a fideszesek által annyira szidalmazott „átkos” korszak állambiztonságát is felügyelte annak idején. Na és akkor mi van? Semmi, csak Stumpf, aki mára alkotmánybíróvá küzdötte fel magát, annak a jogászkollégiumnak volt a nevelőtanára, ahol Orbán, kezében a marsallbottal, kezdett vele együtt nagyokat álmodni. Így aztán nincs azon semmi csodálkozni való, hogy Horváth István vejéből, aki a Hazafias Népfront alelnökeként, naná, hogy MSZMP tag is volt, kancellária miniszter lett az első Orbán kormányban. Mindennek oka van. Természetesen annak is, hogy az inkább politika, semmint jogtudományokban jeleskedő, sem egyetemi tanárként, sem az MTA doktoraként nem jegyzett Stumpfból, hogyan s miként lehetett alkotmánybíró.
A szovjet csapatok kivonásának orbáni követelése persze, megtette hatását. Jóllehet már az újratemetést megelőzően az ellenzéki kerekasztalnál megállapodás született arról, hogy nem követelésként, hanem tárgyalási alapon kívánják elérni mindezt. A felcsúti, pávatáncos titán azonban saját képére gyúrva a kérdést, már akkor is követelt. Mint ma pédául a tiszteletet. Hatalommániás akarnoksága már ekkor megnyilvánult, diplomáciai érzéke elolvadt a tömegnek való megfelelés bűvöletében! Azóta sem változott az alapvetés. Ellenzékben végletekig karaktergyilkolni az éppen hatalmon lévő kormánypárt vezetőit, megrendítve a közbiztonságot, feltüzelt, felhergelt nemzeti radikálisok szélsőségeseivel. Hatalomban pedig árvalányhajas, vattacukros, ragacsos makutyi dumákkal elterelni a figyelmet a valódi gondokról, a szegénységről, a méltatlan közteherviselési állapotokról. A nemzeti hitvallás úton, útfélen való, ha kell, ha nem hangoztatásával belefojtani mindenkibe a szót, aki azzal szemben az emberi méltóságot kísérli meg előtérbe helyezni!
Nem árt mindezekre is emlékezni és emlékeztetni a mai napon! Az orbáni szereptévesztés forrása 1989. június 16. Azóta is ugyanazt szajkózza, csak másképp. A legtöbbször, toborzott hallgatóság előtt a közismert szófordulatok hangzanak el. A pufajkát öltönyre cserélő, a már nem vállapos egyenruhába, hanem jól szabott öltönybe bújt kommunistákról, akik a demokrácia ellenségei. Magát a nemzet szócsövének képzelő Orbán Viktor Mihály szereptévesztése tovább szedi áldozatait. Mert Magyarország nem hagyja magát és nem lesz Európa rabszolgája- halljuk a felcsúti szentenciát.
Most az önkormányzatok bekebelezése van soron. Úgy alakítani a hatalmi technikát, hogy ez simán be is következzék. Aztán beülni az elnöki székbe és bárhogy is alakuljon majd a 2018-as választási helyzet, maradjon minden a régiben, továbbra is ez a populista rendszer legyen hatalmon. Ez a cél, és minden eszközt ennek kell alárendelni. Még az emlékezést is. Ezért van nagy jelentősége ennek a fenti napnak, annak, hogy a június 16-a mire készteti azokat, akik nem szeretnének az Arany Jánosi, jelen idejű democsokráciában, kirekesztett megtűrtként élni!
