Hej, boldog ifjúság, mikor az emberfia még játékos volt, mint a rinocérosz, amikor még minden lányt gyönyörűvé tettek saját tomboló hormonjaink, de szép is voltál!
Gimnáziumban történt, másodikosok voltunk, remek osztály, nagy társasági élet, kóstolgattuk a felnőtt-létet, hajkurásztuk a lányokat, ők meg menekültek előlünk, miközben arról ábrándoztak, hogy valamelyik negyedikes üldözi őket...
Mindenesetre abban nagy volt az egység, hogy a tanórák a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmaznak, és ezt mindahányan helytelennek minősítettük.
Természetesen az élet az órák alatt sem állt meg, egy-két vérszomjas kémia vagy matematikatanár tudta csak elérni, hogy viszonylagos nyugalomban maradjunk, a többiek életét viszont kissé megnehezítette intenzív magánéletünk, melynek során igen jól tudtuk érezni magunkat, főleg, ha környezetünkben a barátaink telepedtek meg.
Nem mindig úsztuk meg fegyelmezés nélkül, volt, amikor változatos és ötletes büntetésekkel zavarták magánéletünket a felháborodott tanerők.
Engem is elért a retorzió, kiemeltek, mint hangadót megszokott környzetemből, és másik padba ültettek, egy lány mellé, aki egyébként remek szinésznői képességeivel elérte, hogy azt gondolják róla, hogy decens úrilány, aki él-hal a tanulmányaiért.
Küllemre - ha legjobb a huszonnégyes - legalább huszonkettes volt, dús keblekkel felszerelkezve - ilyet írt nekem az orvos!
Hát viháncolni nem mertünk, de azért vad levelezést folytattunk az órák alatt, mígcsaknem a biológia tanárnő, - akinek pedig illett volna tisztában lennie életkorunk követelő parancsaival - be nem gyűjtötte a leveleket, melyek élén ott szerepelt aktuális zsengém, mely általában a nők, konkrétan pedig padtársam küllemét dícsérte, meglehetős részletességgel és szuperlatívuszokban, versben fogalmazva.
No, ez volt az az eset, mikor rosszkor voltam rossz helyen - ez aztán életem során még többször előfordult velem, de nem tanultam semmiből.
Abban az évben jelent meg ugyanis Weöres Sándor Antik ekloga című brilliáns költeménye, mely nagy vihart váltott ki, viták folytak arról, hogy a mű és szerzője belefér-e a szocialista kultúrába, de mindenesetre mindenki, aki túl volt az Ablak -Zsiráfon azon törte magát, hogy megszerezze a művet.
Sajnos, én el voltam foglalva padtársnőmmel, Zsuzsival és átmenetileg felfüggesztettem a művelődést, így ki is maradtam a jóból, de ez nem hatotta meg a tanári testületet, merthogy a versem továbbították az igazgatónőhöz, miután megállapították, hogy valószínűleg egy Weöres-epigon lehetek.
Merthogy biztosan az a vers inspirált, hogy egy erotikától (pornográfiától?) vadul csöpögő művel igyekezzem meghódítani Zsuzsit, aki életben Csisztu Zsuzsára hasonlított, jóllehet ő akkor még nem is élt...
Aztán az osztályfőnököm megvédett, hivatkozván elévülhetetlen érdemeimre, melyekre mint KISZ-titkár tettem szert, mely funkciót rövid megszakításokkal a középiskola alatt végig betöltöttem, mert amikor leváltottak, akkor megállt a közélet.
Nem is szólva arról, hogy vadul raccsoló osztályfőnököm szerint ezekben a periódusokban desthuktívvá váltam.
Zsuzsinál viszont ezzel népszerű lettem, mint sárgarépa az apácakolostorban, a tanári kar minden tagja vigyorgott rám a folyosón, mint a vadalma, a felsőbb osztályokba járó fiúk is elismerően veregették a vállam, szóval nagyon bejött ez az ügy, mindjárt érthetővé vált, hogy mit is jelent az írott szó hatalma.
Ma beleolvastam a Kaláka című irodalmi folyóiratba, Radnóti eclogái közül van benne néhány (de nagy állat, aki Horthynak szobrot állít, az övét meg ledönti...) - eszembe jutott fiatalkori botlásom, és mivel már rettenetesen unom a magyar politikai vegyes pártállású élet ökreit, gondoltam, elmesélem nektek is, hogy min vigyorogtam itt magamban, mikor eszembe jutott.
Az Antik eklogát meg közzéteszem itt, szerintem nagyon szép, hangulatos vers, - mecsoda szakmai tudás, mecsoda ritmusérzék, mecsoda nő lehetett...
Jó szórakozást hozzá!
WEÖRES SÁNDOR: ANTIK EKLOGA
Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva : „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.
Azért tudtak ezek a nagy költők élni...
:O)))
