A választások után a kistelepülések főállású polgármestereinek fizetését bruttó százötvenezer forintra csökkentik, akik pedig ezt a feladatot a meghaladott terminológia szerint társadalmi munkában látják el, azok havi negyvenezerért tehetik ki magukat a falu közutálatának, lévén, hogy olyanok ők mindahányan, mint a sztálini szakszervezetek: transzmissziós szíjak Orbán és a lakosság között.

Hol vannak már a rendszerváltozás ábrándos évei, mikor a naiv tömegek azt hitték, hogy majd most kezükbe vehetik saját sorsukat!
Hogy mit vehetnek a kezükbe, azt a Vezér szokta szemléltetni, mikor zsebrevágja a kezét, de azt aztán szoríthatják, miként ő is szorítja, nehogy ellopják a döglött madarat…
Ezt azért nem hirdeti fennhangon, de csak a hülye nem veszi észre, hogy megszűnt az önkormányzatiság, éppen a temetése előkészületei folynak.

Hajdan az volt az elv, hogy a döntéseknek minél közelebb kell születniük az állampolgárokhoz, ezt mára az az elv váltotta fel, hogy a döntéseknek minél közelebb kell születniük a Vezérhez, márpedig annál közelebb, mint ő maga, semmi sincs hozzá.
Mindenesetre az önkormányzatiság de facto már a magunk mögött hagyott ciklusban eldőlt, az önkormányzatoknak a csupasz seggükön kívül csak a nevük maradt, meg a feladat, hogy felfogják a lakosság felől érkező bírálatokat, vállalva a bűnbakok cseppet sem hálás szerepét.

Még a nagyobb településeken csak-csak érdemes polgármesternek lenni – csak csurran-cseppen valami, ha nem is állami pénz, de mondjuk egy ésszerűen belterületbe vont terület gazdájának hálája elérheti a szegény polgármestert.
De egy kisebb településen sehol semmi, csak a szégyen.
Merthogy a szerencsétlennek se pénze, se hatásköre, ami feladat a nyakán maradt, az csak arra jó, hogy a lakosságot ellene bőszítse, merthogy ha megdöglik a tehén, akkor ugyan egy-két szóval megemlékeznek az Istenről is, de okolni azért az állatorvost okolják…

Ki van ez találva rendesen.
A pénz Viktornál, a hatáskörök a járásoknál, a járások vezetőinek kinevezési joga szintúgy Viktornál, a polgármestereknek pedig az jut, ami a hetedik gyereknek.
Emellett eldöntheti, hogy a villanypóznákra petúniát vagy muskátlit akasztat, már, ha van rá pénze.
Általában nincs.

 

Hogy nálunk a lakosság döntsön a saját ügyeiben, olyan istenfia nincs, a lakosság nem elég érett ilyen magasztos feladatokra, kell neki egy Bölcs Apa, aki elegánsan kidugja nyelve hegyét és dönt helyette.

Tulajdonképpen a nép észre sem vette, hogy kicsavarták kezéből a hatalmat, most aztán majd legalizálják a status quot.
Ha nem lesz jelentkező a polgármesteri feladatra, akkor majd a járási hivatal kiküld egy megbízottat, aki ellátja a feladatot, ő természetesen kereshet többet is, mint egy polgármester kereshetne, de őt már nem választják, hanem kinevezik a megbízhatóak közül.
És akkor zavarják világgá, amikor kedvük szottyan, ez pedig nem éppen valami önállóságra és a település érdekeinek képviseletére serkentő tényező.
De kit érdekel ez?

A lényeg, hogy ebben az országban minden egy kézben legyen, és azért nem kettőben, mert a másikkal fogni kell a lopott liba nyakát, ugyebár.

Hajdan, a kommunizmus véráztatta évei alatt a helyi tanácsoknak nagyobb mozgásterük volt, mint mostanság az önkormányzatoknak, de ezt már egyre kevesebben tudjuk.
És egyre kevesebben emlékszünk a rendszerváltás hiú reményeire, a fiatalok meg az idestova középkorúak is már ebbe nőnek bele, ők azt hiszik, hogy ennek így kell lennie, hogy ez így természetes.
Pedig dehogy.
De mire ezt felismerik, addigra elszáll az életük egy olyan rendszerben, mely leginkább Rákosi rendszerére emlékeztet, és a Mi Boldogságunk is igen ütemesen kopaszodik.
Volna pedig miért harcolniuk…