1989 körül úgy éreztük, mi vagyunk az első szabad generáció. Nekünk Nyugat addig csokoládépapír volt, az üdítő dobozok, vagy sörös dobozok, emlékszem, én a maszek étteremből, Kati nénitől kunyiztam el a kiürült nyugati kincseket. Nekünk is voltak romkocsmáink, például a Fekete Lyuk, amiről még a Hét is csinált műsort, hogy a deviáns fiatalok gyülekezőhelye. Igen, nagyon hasonlítottunk rátok. Ha szabad ilyent írnom , nektek, az első szabad generációnak.
1986-89 körül már lassan felnőtté váltunk és a világ rohamosan változott körülöttünk. Felültettük a nagymamit a Trabant tetejére és mentünk hűtőgépet venni, akkor nem kellett vámot fizetni. Megvettük az első videolejátszókat, kazettásokat, ti már nem is tudjátok tán, milyen is az. A szabadság nekünk Nickelsdorf és Bécs elővárosai voltak. A városoktól messzebb a peremvárosokba telepített első nagy bevásárlóközpontok. Emlékszem nővérem fiuja mesélte, a ’80-as évek elején, hogy volt Kanadában és ott akkora bevásárlóközpontok vannak, hogy játszótér, fürdő, hatalmas tetőtéri medencés strand is található benne. Ja, mondtam neki és komplett hülyének néztem. Ne már, az Úttörő Áruház a legnagyobb és abban is egy pici mű halastó fér el.
Aztán BUMM, bekapcsoltam a tévét és órákon át neveket hallottam felsorolni. Nagy Imre újratemetése. Átszakadt a gát és a megszokott világunk forrt és minden nap átalakult. Hirtelen emberek jöttek, szakállasok, borostásak, hadartak, vagy nem hadartak és változásokról beszéltek. Arról beszéltek követeljük a szabadságot.. a Szabadságot, arról beszéltek szabad választást akarunk, arról beszéltek, nemzeti önállóságot követelünk. Szavazati jogot, szabad választást. Igen, én akkor úgy éreztem MI vagyunk az első szabad generáció. Vadul vetettem bele magam a pesti forrongásba.
Barátaim különböző pártokba léptek. Mert megjelentek a különböző pártok is. Tudjátok, azok, akikről most gúnyosan, legyintéssel beszéltek. Igen, lehet valóban lejárt az idejük, de mi akkor éltünk és nekünk ők voltak az idő, a tér, a szabadság, a lehetőség.
Kedves fiatal barátaim, nem tudom elmondani nektek, hogy a Kommunizmus utolsó lehelete konzervdobozt szorongatva, milyen érzés volt a Vörösmarty téren éjjel nézni a Leningrad Cowboys menni Amerikába című filmet. Azt sem tudom nektek elmagyarázni, hogy féltünk az akkori szerelmemmel, mert a románoknál kitört a forradalom és ő katona volt. Igaz, ti azt sem tudjátok, mi a sorkötelezettség. Nem, mert egy párt elsőként állt ki annak eltörlése mellett. Úgy hívták SZDSZ.
Azok a szakállas, hadaró, vagy nem hadaró, farmeres, romkocsmás értelmiségnek kinéző emberek ők voltak. Az SZDSZ, az MDF, Csengey Dénesek, Kis Jánosok, Tamás Gáspár Miklósok, Pető Ivánok, Antall Józsefek és sorolhatnám. Különböző világnézettel és ki- és felszabadult politikai véleménnyel, de egyben, egy rövid időre közösen, hogy ennek az országnak demokrácia kell és szabadság. Igen, ott voltak az Orbán Viktorok, az Áder Jánosok, Fodor Gáborok, Szelényi Zsuzsák, Ungár Klárák, alig voltak idősebbek, vagy tán nem is, mint most ti. Az első szabad generáció, mondták akkor ők. És mi úgy éreztük, ez valóban így van. Ennek ellenére én mégsem az akkori Fidesz mellett döntöttem. Volt valami, ami zavart bennük, de nem erről akarok mesélni. Arról akarok mesélni, hogy alig 18 évesen egy olyan közegbe kerültem, ahol megtanultam mi a tolerancia, a szabad vélemény , a szabad gondolkodás, a nyitottság, az elfogadás, a lélek. Ahol mintha magaslatra kerültem volna, széttártam a kezem és legszívesebben üvöltöttem volna, szabad vagyok. Európainak, világpolgárnak, csillaggyermeknek, határtalannak és mindenre képesnek éreztem magam.
Hogy miért írom ezt most nektek, amit soha nem fogok elküldeni… Lassan az időkerekei tovább forogtak. Már 45 éves vagyok. Sok hibát láttam, árulást. Csalódtam és csalódást is okozhattam, hittem és hit nélkül maradtam, illúziókba kapaszkodtam és illúziók nélkül maradtam. Ahogy sok kortársam is, aki az első szabad generáció volt. Felnőtt életünket abban a szabadságban kezdtük, amiről szüleink csak álmodtak. Amikor visszanézek a múltba, vagy mesélek a gyerekeimnek, akkor ez már történelem. És én örülök, hogy megéltem ezt a történelmet. Örülök, mert tudom, mi a különbség a szabadság és rabság között. Örülök, mert tudom értékelni mindazt, ami akkor történt, bármilyen hibát is vétett az elkövetkező években. Büszke leszek rá, hogy jelentéktelen mivoltomban is részese voltam és lehettem. Hogy az első szabad választásokon ajánlócédulákat gyűjtöttem.
Hát, srácok, jó nagy felfordulást csináltatok. Mondanám, hogy bennetek magunkat látom, de ez nem így van. Mert teljesen más a két helyzet, ami akkor volt és ami most van. Bár, ahogy nézem nem örülnétek, ha magunkat látnám bennetek. Gyorsan és határozottan reagáltok rá, ha valaki össze próbál velünk mosni. Pedig higgyétek el, nincs azon olyan nagyon mit szégyellni. Nekünk, akik akkor majdnem annyi idősek voltunk akkor, mint most ti, azok az emberek magyarázták el, mi a szabadság, akik nektek kínos jelzők. Akiket ha veletek egy lapon említenek, ti gyorsan közleményt adtok ki, visszadobva a labdát. Írhatnám, semmi ok a szégyenre, de nem lenne igaz. Mi szégyellhetjük magunkat, hogy hagytuk, hogy szitokká váljon minden, amiről most meséltem nektek. Hogy engedtük és nem tudtunk ellene semmit tenni. Nem az a szégyen, hogy volt az SZDSZ, volt Kis János, Pető Iván. Az a szégyen, ha egy regnáló hatalom ezt szitoknak használja, mert minden, amit ők képviselnek, az ő autokrata mentalitásuknak az ellensége. És szégyen, hogy ti, akik magukat az első szabad generációnak nevezitek, már rabjai vagytok annak a méregnek, ami a kezdeti eufórikus, haladó, nyitott világot megmérgezte. Szégyen, hogy a mi első szabad generációnk értékeit, ti szégyennek érzitek. Mert beszéljünk nyíltan, ahogy a stigma rátok került, egyből visszaragasztottátok a másik fejére. Ha stigma a szabadság, a haladó gondolkodás, a szolidaritás, a gondolati és véleményszabadság, akkor bizony a XXI.századi magyarországi rendszerváltás elmarad. Mert ez nincs most. Ami mellett egykor, MI, kiálltunk.
