|
|
|
|
|
| Tweet |
|
| |
| |
|
|
|
Azt mondják az okosok, hogy a négymilliót is meghaladja a létminimum alatt élők száma, ennyien élnek tartós szegénységben a sikerek és győzelmek eme szerencsés földjén.
Az OECD jelentése szerint alapján a magyar családok 47 százalékának gondot jelent a mindennapi betevő előteremtése, a gyerekek tízezrei nem csak átvitt értelemben, de konkrétan is éheznek, sokak közülük nemhogy csak nem ettek libacombot, de a libát magát is képen kell megmutatni nekik.
Nem akarom én mind a négymilliót Orbán nyakába varrni, de azért a hatszázezer külföldön munkát vállaló magyar nem semmi – mint ahogy az éhező gyerekeket sem tudom megbocsátani neki. Ami azt illeti, az utóbbi kicsit több, mint negyedszázad nem egy tartós sikertörténet, jóllehet az is lehetett volna.
Tulajdonképpen az Antall-kormány az volt, aminek maga Antall is tartotta - kamikáze-kormány egy átalakuló társadalomban, mely nem Antall idejében kezdte el az átalakulást, hanem már két-három évvel előbb, a spontán privatizáció időszakában. Antallék már csak porcukor voltak a tortán, akik bevállalták a népszerűtlen feladatok millióit, és úgy ültek nagyon kackiásan a bakon, hogy közben nem volt gyeplő a kezükben, a lovak meg arra rángatták a kocsit, amerre akarták. A rakomány meg potyogott az útra, lett légyen szó emberről, vagyonról, termelőeszközökről – idióták és bűnözők, kalandorok és küldetéstudatos nagyonmagyarok kerültek magas polcokra, rettenetes károkat okozva az országnak.  Nem taglalnám az elmúlt évtizedek gazdasági eredményeit és bűneit, pedig lenne mit. De azt nehéz megkerülni, hogy ne beszéljünk a társadalom átrendeződéséről, mert ez határozza meg a jövőnket, jóllehet éppen erről szeret a regnáló hatalom legkevésbé beszélni. Szívesebben beszél a múltról, hiszen azzal gyakorlatilag majdnem azt tesz, amit akar, hősöket és dicsőséget farigcsál, szobrokat állít és festményeket rendel, és egy pillanatra sem érdekli, hogy az általa kreált történelem hazug. Így hát hazug lesz valamennyi szobor, festmény, rendelésre készült színpadi mű, hazug lesz a bennünket körülvevő világ is. A társadalom pedig egy torz, saját groteszk karikatúrájába merevedett struktúra, melynek tetején ott üldögél a két százaléknyi elit, mint kakas a tojásain, melyek egy istennek sem akarnak kikelni, pedig annyit kukorékol már, hogy maga is belesüketül. Orbánnak valaki egyszer azt mondhatta, hogy akkor lesz az ország erős, ha feltámad az úri középosztály, azóta ezen munkálkodik, és sajnos sikerrel. Jelentem, a magyar dzsentri feltámadt, legalábbis mentalitásában és külsőségeiben, és már csak egy lépésnyire vagyunk a bokacsattogtatós szép úri világtól. Lehet, már itt is van, csak még nem hallik a hétköznapokban, de lehet, hogy csak elnyelik a parlament termeinek vastag szőnyegei. Azt keresgélik ma sokan, hogy hová tűnt a Kádár-kor középosztálya, vagy tán nem is volt? Dehogynem volt, de éppen olyan volt, mint a Kádár-rendszer kultúrája, melynek a társadalomra égetett vékony máza igen könnyen lepattogzott a rendszerváltás hányattatásai során, ami meg megmaradt belőle, az színvonalas tömegkultúrának nemigen mondható. Azzal együtt, hogy a kulturális életet ma brutálisabban tartják kézben, mint azokban az átkos, de virágzó években, egy érdekes átrendeződés ment végbe: nem a művészek tűntek el, hanem a befogadó közeg, a fizetőképes kereslet, ha úgy tetszik. És a szellemi kereslet is egyúttal, mert a társadalom visszacsúszott, minden tekintetben. Hol van már a támogat-tűr-tilt szentháromsága, mely akárhogyan is, de tiszta helyzetet teremtett az állam és a kultúra szereplőinek viszonyában? Az állam ma is támogat, a kurzus művészeknek tartott giccsgyártói szabadon szoborhatják, festhetik, énekelhetik meg Orbán ízlésficamait, lesz rá pénz és lesz rá megrendelés. A Szabadság-téri emlékmű, Kerényi ámokfutásának szörnyszülöttjei éppen olyanok, mint a Nemzeti Színház és a mellé odacsinált MÜPA kétféleképpen giccses épületei. De hova lett a tömegkultúra, pontosabban hova lett a tömegkultúrából a tömeg? Merthogy eltűnt a kádári középosztály, maradékai utóvédharcaikat folytatják a lecsúszás ellen, gyakran vesztes harcaikat. Az a középosztály ugyanis éppen olyan volt, mint amilyen harminc év alatt lehetett, se jobb, se rosszabb. De polgárság volt, a szó klasszikus értelmében, még ha definícióként használva a szocialista polgárság kissé viccesen hangzik is – elsőgenerációs polgárság. Sajnos, polgárt csak Orbán tudott kinevezéssel létrehozni, szövetsége világ röhejére a mai napig viseli a polgári jelzőt, miközben szavazótábora mindennek nevezhető, csak polgárinak nem. A polgár nemzedékeken keresztül válik azzá, aki, és ez nem spórolható meg, mert polgárságot nem lehet iskolákban tanítani, még akkor sem, ha a polgári lét feltételez bizonyos iskolázottságot. A kádári polgár aggódva ül léte romjain, azon törve a fejét, hogy mi az amiből még engedhet, anélkül, hogy önbecsülése végképp porrá lenne zúzva, de tudja, hogy a legkisebb betegség is elég ahhoz, hogy fel kelljen adnia addigi életvitelét és egy alacsonyabb szinten kelljen berendezkednie. Hajdan a televízió adott valamelyest lehetőséget a kulturális színvonal fenntartására, ma a lecsúszófélben levő elsőgenerációs polgár választhat, hogy Kelemen Annácska virsliszáját, vagy határontúli testvéreink árvalányhaj-aratáson énekelt székely himnuszának előadását nézi könnybelábadt szemmel. De a társadalom fele még ezt az állapotot is irigyelheti, mert ők azok, akiket a mai kurzus selejtnek nyilvánítva elhajított, két ujja közé csippentve, némi fintorgással, mint a ki tudja ki által használt papírzsebkendőt lakása bejárati ajtaja elől. Ők azok, akik az egyébként ideológiailag sztárolt vidéki Magyarország számkivetettjei, akik a vesztesek, a vesztesek gyermekei és unokái, akiknek nem az a legnagyobb tragédiájuk, hogy ők vesztettek, hanem az, hogy bizton tudhatják, hogy gyermekeik gyermekei is a vesztesek között lesznek, hisz kitörési lehetőségük a nullával egyenlő. Ha Orbán legközelebb országjelentést készít, hát büszkén jelentheti: legyőztük a társadalmi mobilitást, felszámoltuk a tömegkultúrát és megteremtettük a modern rabszolgaságot.
És megoldottuk a cigánykérdést, mert nem beszélünk róla.
De közben egyre nő a cigányság lélekszáma, jóllehet a rendszerváltáskor éppúgy nyolcszázezres lélekszámról esett szó, mint manapság, de a különbség ég és föld. A rendszerváltást megelőző években a cigányember dolgozhatott, hasznos tagja lehetett a társadalomnak. Túlnyomó többségüket felszívta a mezőgazdaság, a szövetkezetek, de jelentős számban dolgoztak a bányászatban, az útépítéseken, közműépítéseken. Ma az ország tíz százalékát kitevő, egyébként heterogén cigányság számára nincs választható alternatíva, mert még a társadalom legalsó szintjén is csak arra jók, hogy legyen kikhez képest valamire tartani magukat a nemcigány szerencsétleneknek, akik ugyanolyan páriák, mint ők, de - szerintük -legalább magyarok. A szövetkezetek szétverése csak az egyik csapás volt számukra. A másik a magyar mezőgazdaság szerencsétlen termékszerkezete, mely a szántóföldi növénytermelést preferálja. Ehhez utolsó csapásként társult az uniós mezőgazdasági támogatás. Az egyiknek minimális az élőmunka-igénye, a támogatás meg gyakorlatilag termelés nélkül jár, így aztán az élőmunkaigényes növények termelése megszűnt, csakúgy, mint az állattartás.
A birtok-koncentráció sem hozott ilyen tekintetben pozitív változást, a műköröm-építő új birtokos a gyors meggazdagodásban érdekelt, csakúgy, mint hajdan a török szpáhi, aki nem tudhatta, meddig tart a jólét. Ez persze csapás a mezőgazdaságra is, de kit érdekel? Hol van ma már a jobboldal által oly nagyon emlegetett Kertmagyarország eszméje? Hol vannak a mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemek? A Danone most csukja be magyar gyárát, igaz, kereslet sincs a termékeire, mert a négymillió máról-holnapra tengődő szerencsétlen nem joghurtot vesz, ha van miből, hanem lisztet meg cukrot, esetleg kifizeti a villanyszámlát, ha jut rá. Négymillió ember, akikkel nem törődik senki. A pártok nem szólítják meg őket, cserébe ők nem mennek el szavazni, hacsak nem párezer forintért, mert enni kell, és ha egy szavazat az ára egy rántottcsirkének, hát akkor megfizetik. Aki pedig azt gondolja, hogy ők lesznek a jövő forradalmárai, hát rettenetesen nagyot téved, az ő számukra az, aki hatalmon van, az mind csibész, tolvaj, élősködő, aki őket csak becsapja. Őbelőlük forradalmár nemigen lesz, legfeljebb éhséglázadó, akiket majd szétver a TEK. Közben persze krokodilkönnyeket hullatunk, hogy fogy a nemzet, de őket azért veszni hagyjuk. Ez egy gazdag ország, mely éppen most tanulja a pávatáncot – egyet előre, most éppen kettőt hátra. Csak elegánsan, mosolyogni hozzá kötelező… :O))) |
|
|
|
|
|