Egy éve, hogy debütáltam itt. 2014.május 30-án 15.25-kor jelent meg első írásom a Hírhatárban, majd ezt követte a mai napig több mint kétszáz. Az olvasó eldönti, hogy milyen minőség kísérte a mennyiséget.

A Facebookon is rendszeresen megjelenek, hol több, hol kevesebb sikerrel. Vannak, akik ki nem állhatják politikai természetű írásaimat, míg mások verseimet nem szeretik. Szakmai jellegű publikációimat szűk réteg ismeri, vegyes fogadtatással ezek iránt, hiszen az előítéletesség és a hivatásbeli hiúság alapvetően befolyásolja már az érdeklődést is. Ars poétikám közismert. Egyrészt a dolgok nem fehérek és feketék, hanem fehérek is meg feketék is. Másrészt, ha költő lennék, nem írnék politikát, ha pedig politikus lennék, akkor nem viselném a kritikát. Ha csak verset írnék, akkor omolna bennem a férfivilág, így hát mivel sem költő, sem politikus nem vagyok, inkább csak írogatok ezt, azt, csak írogatok.

Köszönöm olvasóimnak a kitartást és a türelmet, mellyel irántam írásaimon keresztül viseltetnek. Olvasottságom a visszajelzések szerint hullámzó, hol elég gyengus, hol pedig erőteljesen felemelő. Témától függően elsősorban. Nagy tanulság ez, a tartalom győzelme a forma, a stílus fölött. Bár néha azt hiszem, hogy tán az is kelendő. Mit is kívánhatnék ezen az évfordulón? Sikert a Hírhatárnak és jó egészséget olvasóimnak! Mit is kérhetnék? Tán több véleményt és kritikát, még akkor is, ha egyetértenek mindazzal, amit írtam. Ha meg vitatnának bármit is, akkor meg még inkább, hiszen abból tud igazán meríteni az ember.

Azért akadtak szidalmazóim is. Ordenárék, közönséges, alja stílusban megnyilvánulók, amitől óvtam magamat mindig és olvasóimat is. És nem minden esetben jobbról. Akadtak baloldali eltévelyedettek is, átigazolt, vagy azt fontolgató, a Jobbik tábora felé kacsingatók. No meg „belső” irányt tévesztettek, tuareges elhajlók és sértett pártbeliek, közöttük nem egy aktivista, vagy akár csak szimpatizáns. Túléltem őket is, mint annyi mindent ez idáig.

Most elköszönök a nyájas olvasótól, megkezdem évi rendes szabadságomat. No, nem Mexikóban, vagy Costa Ricán, de még Londonba sem ruccanok ki pár napra milliókért. Pedig adhatna nekem is Csányi pár száz millát kölcsön, hogy aztán egy újabból azt visszafizessem, görgetve így adósságomat halálomig. Meg is fejelhetnék pár százmillióval, vissza nem térítendő állami támogatásként, tudnék mit kezdeni vele bizonyosan. De hát nem vagyok benne a pixisben most sem, mint ahogyan annak idején sem tudtam megtollasodni úgy, mint akik szolgálati lakásaikkal üzletelve indultak vagyont gyűjteni. Így aztán nem is lettem befektető.

Maradok hát szűk kis háztájimban, ami még így is nagyobbacska, mint sok-sok honfitársamé. Készülök hetvenkedéseimre, melyekhez a jogosítványt is nemsokára megszerzem. És attól kezdve, majd döngetek én is, éveim számával felfegyverkezve új erővel kezdek ismét neki. Polgári engedetlenséget hirdetek majd, illiberális autokrata kordon és populizátorbontó leszek ezerrel! Kíméletlenebb sokkal, mint eddig, mert úgy látom, hogy igényli ez a mostani hókusz pókuszáló jobboldali hatalom. Ígérem, tőlem majd megkapja! De nem csak ők, mi magunk is, az un. „ellenzék”.

Stílust fogok váltani. Abban a korban leszek már, amikor bátrabban megtehetem, mint korábban. Minden törvénysértő, jogtipró kormányzati intézkedéssel szemben helye van a polgári engedetlenségnek, amely adott esetben sérthet ugyan törvényt, de a társadalomra való veszélyessége egyenlő a nullával, akkor, amikor jogtipró, törvénysértő gyakorlattal szemben lép fel. És ilyenkor ennek megfelelően kell majd a felelősséget is megállapítani. Hát ezek jutottak eszembe ezen a számomra neves napon. A többit az olvasóra bízom.