|
|
|
|
|
| Tweet |
|
| |
| |
|
|
|
Az én nemzedékem, melyet némi beképzelt pofátlansággal Nagy Generációnak is szoktunk nevezni, roppant szerencsés volt, nem kellett háborút viselnie, elszenvednie sem katonaként, sem polgárként.
Pincébe is csak egyszer kellett húzódnunk, 1956-ban, de az is inkább csak elővigyázatossági intézkedés volt. Gyerekek voltunk, még élveztük is a helyzetet, lestük a felnőttek furcsa viselkedését, a rádió körül ülő férfiak izgatott beszélgetését, a házi kenyérsütést, aztán a búcsúzó ismerősöket, akiket utána már soha nem láttunk, legfeljebb hír jött róluk Kanadából vagy Németországból. De nem féltünk, és nm értettük a felnőttek félelmét sem. Talán csak akkor legyintett meg bennünket a félelem szele, mikor a szovjet harckocsik körülvették a háztömböt, ahol laktunk, és a harckocsi-lövegeket az ablakokra irányozták, időnként a tornyot is forgatva, a motorokat túráztatva – aztán elmentek és mindenki megkönnyebbült. Aztán felnőttünk anélkül, hogy félni kellett volna, legfeljebb némelyik tanárunktól féltünk, aki igen gyakran osztotta a karót, de mástól nemigen. Felnőttünk, munkába álltunk, a dolgokról véleményünk volt, melyet aztán természetünk függvényében elmondtunk vagy elhallgattunk, de nem féltünk, mert nem volt mitől. Az ország olyan volt, mint egy nagy Hyde Park Corner, mindenki mondta a magáét, az izgágábbja bekalkulálta a kieső jutalmakat, az elmaradó kitüntetéseket, de nem félt. Az élet egyre jobb és jobb, egyre szabadabb lett, igaz, hogy voltak tabuk, de - őszintén szólva - a népnek nemigen hiányzott az, hogy gusztustalanul zsidózhasson, cigányozhasson, hogy mások ablaka alatt vonulászva artikulálatlanul óbégasson, olyan hangzavart keltve, mint a legelőről hazafelé tartó libacsapat. Így aztán nem félt a zsidó sem, a cigány sem, a sváb sem – sőt még Julcsa néni sem félt, mert egyszerűbb volt a boltban megvenni a tojást, mint ellopni a tyúkját, vagy leszüretelni más termését. Nem volt tere az olyan idiótáknak, akik a liberálisokat szidták, igaz, hogy aki liberális volt, az nem is igen tudta magáról, hogy liberális, aki bement a Pártbizottságra és verte az asztalt, hogy némely főnökök ne higgyék, hogy mindent meg lehet tenni a melóssal, az se tudta magáról, hogy szociáldemokrata, csak felháborodott az igazságtalanságon. Amikor jött a rendszerváltás, akkor azt hitte mindenki, hogy a folyamat folytatódik, mert onnantól kezdve majd a tabukat is ki lehet mondani, a főnökség lecsüngő alkatrészeit méginkább marokra lehet kapni és megcsavargatni, csak egy párnát kell venni, hogy amikor a kolbászból font kerítésre támaszkodunk, akkor a gyulai fel ne törje a könyökünket. És még mindig nem kellett félni, mondta is mindenki gátlástalanul a magáét, előkerült a dadogós, akiből nem lehetett rádióbemondó, mert üldözték a komcsik, az ellenálló, aki egyszer jelentőségteljes hangsúllyal ráköszönt a folyosón a párttitkárra, hogy hogy vagyunk, hogy vagyunk Sószóró elvtárs? Azt hitte mindenki, hogy akkor most megint egyre jobb és jobb lesz, a tanácselnök elment polgármesternek, a pártbizottság titkára gazdasági igazgatónak, és rövid vacillálás után még mindig nem félt senki.  Aztán kirúgtak néhány százezer embert, akik ahhoz voltak hozzászokva, hogy az utcán végigmentek és minden gyár, bánya, hivatal kapuján ott hirdették a táblák, hogy milyen beosztásba várnak munkaerőt. Végigmentek az utcán először és nem találták a kiírást, hogy milyen állások üresek, végigmentek másodszor az utcán és már a gyárak tábláit sem találták. Akkor már csak az ostobábbja gondolta azt, hogy szép az élet, ihaj, majd elleszek én a munkanélküli segélyen, hiszen Németországban is el van rajta a Klaus meg a Jürgen, akkor ellesz a Jóska is – és még mindig nem félt senki. Aztán lejárt a munkanélküli segély ideje, az utcákon megjelentek a szélsőséges hordák, a politikában mindenféle bosszúvágyó idióták. Elkezdődött az olajszőkítés a privatizáció, halott egyenruhásokat találtak rendőrségi irodákban, halott embereket elhagyott kutakban, Julcsa néni libaólját – először életében – le kellett lakatolni, a füstölőkből kilopták a kolbászt, a munkanélküliek az utcákon ténferegtek, vagy a rendelőintézetekben üldögéltek, hátha valaki leszázalékolja őket, és szépen lassan elkezdtek félni. De még csak egymástól, meg a jövőtől féltek, mert azt hitték, hogy azért még maradt biztos pont az életben - az állam, mely majd megvédi őket, ha nagy a baj. Aztán kiderült, hogy már az államtól sincs biztonságban senki, mert már az állam is azoknak a kezében van, akiktől félni kell, hogy a libaólak fosztogatói jóságos apácák azokhoz a nagyüzemi rablókhoz képest, akik azt állam hatalmát bitorolva büntetlenül tehetnek meg mindent, beleértve politikai ellenfeleik megfélemlítését, bebörtönzését is. És azok ellehetetlenítését, akik elképesztő és gátlástalan disznóságaikra fényt akarnak deríteni, mint például az oknyomozó újságíró munkáját, akire rendőrt küldtek Felcsúton. Az utóbbi négy évben eldurvult a helyzet, merthogy most derült ki igazán, hogy ebben az országban szabadság van, itt szabad éhen dögleni, nem csak a szó átvitt értelmében, hanem a valóságban is. Hogy itt olyasmi is megtörténhet, amire az elmúlt félszáz évben példa nem akadt, hogy gyerekek éheznek, télen dideregnek a fűtetlen szobákban, nyugdíjas öregek fagynak meg a lakásaikban és munkanélküli, társadalomból kiesett páriák az utcákon. Hogy meghalt a jogállam, elvágta a torkát az országot kifosztó rablóbanda. Mindenki annyit ér, amennyije van, mondta a kormányzati potentát szorgalmas harácsolása közepette, miközben a kormányfő is úgy lop, rabol, mint a gép. És Magyarország megtanult félni. Sunyít, lapít és kussol a magyar, nem osztja meg gondolatait sem a munkatársaival, sem a barátaival, hanem visszahúzódott a család csigaházába, ott veri dühös tehetetlenségében az asszonyt, gyereket, akik immáron tőle is félhetnek, és ettől neki kicsit jobb. A Gárdista is örvendezik annak, ha látja a cigány porontyának szemében a rettegést, hiszen lám, ő nem egy munkanélküli, haszontalan társadalmi hulladék, nem egy senkiházi lumpen, hanem a Rend oszlopa, mégis valaki, még ha retteg is attól, hogy mi lesz, ha egy csendes nyári estén valaki a veséjébe vágja a kést. A félelem rettenetes érzés, nyúlós, ragadós, undorító és ragályos, a félelem egyenes út a halálba. De lehet tenni ellene, és a bátrak tesznek is. Persze nem mindenki Sárkányölő Szent György lovag, de nem is kell annak lenni. Csak icipici időre kell legyőzni a félelmet, csak két tollvonásnyi időre, igen, ott a szavazófülkében. Mert ez az első, amitől meg kell szabadítanunk az országot - a félelemtől, amely elveszi az emberi tartást, az önérzetet, az önbecsülést és alamizsnáért tülekedő csürhévé zülleszti a társadalmat. Hát legyetek bátrak, csak arra a kis időre, melyet egyedül töltötök a szavazófülkében. :O))) |
|
|
|
|
|