Kapcsolatban él, pasija a Miska a szomszédból, aki példásan udvarol az ifjú hölgynek, időnként előírásos módon rángatva a copfját, amire is emancipált nőhöz méltó válaszokat szokott kapni, pedig a Miska macsó. Férfias bödönhangja van, Mihályként mutatkozik be az érdeklődő ismeretleneknek és el tudja énekelni a "meg a lépését, meg a járását" című világslágert, kissé módosított szöveggel, a megfelelő ütemben.

Kisgrofó sírna az irigységtől ha hallaná, Fásy Ádám meg beperelné, de hát bele kell nekik is törődniük a megváltoztathatatlanba: az ifjúság hideg leheletét ott érzik a tarkójukon, kitelt az idejük, ideje átadni a pódiumot - a stafétabottal együtt.

Kisunoka - megállapodásunk alapján - hétfőtől felelősségre vonható lesz a lerugdalt, de szekrénybe nem rejtett cipői miatt.

És szeptembertől iskolás.

Vajon, milyen élet várhat rá ebben az országban?

Vagy talán nem is ebben az országban vár rá az élet?

Az viszont biztos már, hogy a szülőhazája Magyarország, ez a pengés szögesdrótoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkora világa...

Ezt hagyjuk rá, jóllehet nem ez volt a szándékunk.

Mikor a gyerekeink megszülettek, még bíztunk abban, hogy egy élhető, nyugodt, kellemes országot tudunk rájuk hagyni, a szinte korlátlan lehetőségek hazáját - aztán mire beléptek az életbe kiderült, hogy nyakukon a vadkapitalizmus, annak minden vadhajtásával együtt, és hiába próbáltuk őket vadul felkészíteni az új környezetre, nem sikerült.

Ha arra nevelted őket, hogy ne lopj, ne törtess, élj meg tisztességes munkából, hát már késő volt koncepciót váltani.

Úgy jártunk, mint az egyszeri részeg aki kihozatta az előszobába a lavórt, mert azt érezte: hányni kell.

Aztán mire kiért az asszony a lavórral, mondta neki: anyukám, koncepciót váltottam, beszartam.

Így járt a magyar társadalom is.

Ötven éven keresztül kuporgatta a közös vagyont, építgette az országot meg a szűkebb környezetét, csinosítgatta, lakályossá tette - aztán egyszercsak úgy járt, mint a kishantosi biogazdaság, szétcincálták,

ötven év eredményeit két kézzel szórták ki az ablakon, aztán a romok helyét felszórták sóval.

Legalább ötven év kell megint, mire ebből ország lesz.

A háború után is kellett vagy negyven, mire viszonylag simára csiszolta a nép azt az érdes sziklát, melyet társadalmi berendezkedésnek neveztünk.

Ha azt a mintát követjük, ha a társadalom olyasmiformán fejlődik, mint 1949 után, akkor most éppen Rákosi elvtárs korát éljük, csak lebutított kiadásban, megváltozott külpolitikai körülmények között.

Ha nincs szerencsénk, akkor megérhetjük ezerkilencszázötvenhat reinkarnációját is, pár évvel később, mint korunk Rákosija tervezte volt.

Hát így jártunk, ezt dobta nekünk a gép.

Most várhatja szegény kislány, hogy demokráciában élhessen, várhatja, hogy a társadalom nyitottabbá váljon, várhatja a társadalmi mobilitást, a társadalmi békét.

És, hogy addig mi lesz?

Ki tudja?

Srebrenicát se gondolta volna senki Tito Jugoszláviájában, a tragédiák úgy szoktak bekövetkezni, mint derült égből a villámcsapás.

Viszont nem mutogathatunk senkire, ezt nem más akasztotta a nyakunkba, ezt magunknak csináltuk, úgy tűnik, erre vagyunk képesek.

Pedig ott vannak előttünk a példák, lehet egy társadalmat élhetővé is berendezni.

Ott van Németország, a Benelux-államok, Anglia, Dánia - normális viszonyok, többé-kevésbé tisztességes államok - az állam túlhatalma nélkül,  a választóknak felelős képviselőkkel és állami vezetőkkel, elfogadható oktatási és egészségügyi rendszerekkel - irigyelt, bár nem hibátlan országok.

Stabil és kiszámítható normákkal, nem olyanok, mint mi, mint a liba, amelyik bezabált a szotykos körtéből, berúgott, oszt most támolyog...

A kislány meg majd belenő már ebbe szép új világba, a társadalomnak meg van tizennyolc éve arra, hogy felnőjön vele együtt, vagy végképp menthetetlenné váljon.

Ez viszont nagyrészt a szülők generációján múlik - az ország olyan lesz, mint amilyenek ők maguk is lesznek.

Ha demokraták, akkor az ország is demokratikus lesz, ha alattvalók, akkor az ország is egy maffia által irányított, alsóbalkáni szégyenfolt Európán.

Utóbbi esetben majd a kislány is megtanulja, hogy kell foggal-körömmel, egymást letaposva küzdeni, elfeledkezve emberségről, szolidaritásról, vagy elmegy ő is, mint annyian már elmentek.

Némileg aggaszt, hogy most két foga is kipotyogott, de majd növeszt helyette acélfogakat, pengékkel .

Vagy nem.

Hát - majd meglátjuk, vagy mi is, vagy csak a gyerekeink, ha szerencséjük lesz...

:O)))