Krémer Ferenc írt egy őszintét a Galamusban. A rendőri korrupció és szubkultúra szakértője a következő sommás kijelentést tette egy másik írásában: „Amíg a demokraták csak a következő választást, csak a napi túlélést tartják szem előtt, amíg nem szakítanak az ócska frázisokkal… addig marad Magyarországon a rasszizmus és marad a diktatúra.” Ezzel aztán meg is határozta magát az ellenzéki palettán, mint a hazai értelmiség egyik képviselője. Véleményének lényege, hogy a csoportérdek, a pártérdek előbbre valóságát hirdetők és gyakorlók, legyenek bármely, magukat baloldali ellenzéki pártnak vallók, magatartásukkal csak tovább hízlalják Orbán meglévő hatalmi kövérségét.
Ha mindig arra ügyelnék írásaimban, hogy mondanivalómmal ne sértsek meg másokat, akik a világról másképp gondolkodnak, mint én, és csak pusztán ezért, kizárólag ezért soraimat olvasva kizökkennek nyugalmukból, akkor meghasonlanék magammal. Ezért aztán, akik a véleményeltérés miatt magukból kikelnek olvasva írásaimat, sokszor fejemhez vágnak közönséges jelzőkkel tűzdelt, a tárgytól teljes mértékben eltérő mondatokat. Oka feltehetően egy lehet, vagy nincs mondanivalójuk a témával kapcsolatban, vagy pedig ha van, akkor nem merik leírni azt, már ha van saját arcuk és nevük a hozzászólóknak. Aki névtelen, arc nélküli, az más tészta. Az mocskolódik, sért, akár obszcén módon is, anonim nick-álarca mögé bújva.
Aki még emlékezik Dustin Hoffman Oscar díjas legjobb férfi főszereplős filmjére, a Kramer kontra Kramer-re, vagy akár az azonos címû regényre, az tudhatja, hogy a történet nem szól másról, mint a felelősségről és az alkalmasságról. A felelősség kérdése tükröződik Krémer jelzett írásában is, amikor azt feszegeti, hogy a csoportérdek, a pártérdek előbbre való lehet-e a közös érdeknél Orbán rendszerének megszüntetésénél. A felelősség kérdését is ez a dilemma veti fel. Amíg a napi túlélésért folytatott küzdelem uralja a baloldali ellenzék taktikai lépéseit, addig a bojkott kérdést mindig napirenden kell tartani, mert a polgári engedetlenségen és az ellenzéki bojkotton kívül nem marad más fegyver a jelenlegi hatalommal szembeni eszközként.
Niedermüller Péter válaszlevelében leegyszerűsítőnek tartva Krémer írását, lovagolva a szavazni nem mentemen, és górcső alá vonva az ellenzék „korlátolt önzését” elárulja végképp, hogy nála is az üléspont az, ami meghatározza az álláspontot. Aki Uniós javadalmazással tekint a közeljövőbe, annak kényelmes rövidtávra azt mondani, hogy „az ellenzéken belüli vita, kedves Feri, arról a valójában triviális kérdésről folyik, hogy miképpen lehet Magyarországot visszaterelni a modernizáció útjára”. Magam és nyilván Krémer is mintha mást láttunk volna a vitából, mintha az elsősorban nem erről szólt volna, hanem inkább a helyezkedésről, annak bizonyításáról, hogy kinek van inkább támogatottsága a helyosztó, helyezkedő versengésben.
Így van ez jól, Krémer kontra Krémer. Először is, meg másodszor is Krémer írásával értek inkább egyet. Mert ő a tetteket hiányolja, míg Niedermüller inkább magyarázkodik! Felelősség és alkalmasság kérdésében el kell dőlnie már végre, hogy a folytonos szavalatokat felváltja-e a konkrét cselekvés. Bojkott és polgári engedetlenség! Nincs más alternatíva 2018-ig, ez már igazolást nyert! Együttműködni a mai hatalommal magát baloldalinak valamire is tartó ellenzék a jelen helyzetben képtelen. Ha mégis, akkor az nem ellenzék, vagy nem baloldali! Mindkét írás tanulsága ez!
