De volt, aki egyszerűen csak hülyének nézett, hogy egy jövőbeni miniszterelnöki posztra elfogadható alternatívaként kezelem a fácángyilkos kancelláriaminisztert.

Sokan azt gondolták, hogy szeretem, pedig hát az érzelmeimet ritkán szoktam politikusokra pazarolni, bírálóim jelentős részével szemben…

Tulajdonképpen magam hibáztathatom.

Nem írtam talán elég világosan, habár bírálóim egy részének maga a név is elég volt, hogy vörös köd borítsa el szép szeme világát, és haladéktalanul saját démonaival kezdett el hadakozni, jóllehet, én csak egy a mai állapotok alapján prognosztizálható tényt rögzítettem.

És ez rettenetesen felháborította azokat, akik nem szeretnek szembenézni a valósággal, helyette azt álmodják, ha szeretett miniszterelnökünknek történetesen félrekezelik az influenzáját Grazban és végképp bekattan, akkor az üresedést Gyurcsány fogja betölteni, esetleg a szocialisták harmadnapon feltámadnak, és Tóbiás vezetésével elindulunk a felvirágzás felé.

Rossz hírem van, nem ez fog történni.

Egyrészt ugye a Fidesz nem fogja engedni, hogy a hatalom ebek harmincadjára kerüljön, mert a hatalom pénzt jelent, presztízst jelent, gyerekeik jövőjét jelenti.

Ők már beleszoktak a jóba, és onnan önmaguktól soha nem fognak távozni.

Vagy jöhet a szélsőjobb, abba pedig bele fog dögleni az ország.

Ha a Fidesz nem robban azonnal szét – de nem fog, hiszen ott van Kövér, meg az a kör, akinek anyagi érdekei közvetlenül a parlamenti döntésektől függnek – akkor a Fidesz jelöl és választ új miniszterelnököt – de akkor is ez történik, ha I. Viktor Mihályt királlyá koronázzák.

Azt írták néhányan, hogy ők Lázárt nem tartják elfogadhatónak, amin leginkább csak derülni lehet.

Miért, Orbánt elfogadhatónak tartják?

Vagy hadd idézzek egy klasszikust – nem tartják elfogadhatónak – na és?

Ami Lázár személyét illeti, ő csak egy lehetséges jelölt, a kérdés pedig az, hogy van-e nála jobb jelölt a jobboldalon, merthogy az új miniszterelnököt a jobboldal fogja megválasztani. Erre három variáció van: Vagy a Fidesz, vagy a Jobbik, vagy ketten, koalícióban.

Bírálóimnak egyetlen kérdést tettem fel: ha nem Lázár, akkor ki lenne kívánatos, vagy akár elfogadható – hangsúlyozva, hogy senkit nem érdekel, hogy egy DK vagy szoci aktivista elfogadja-e a jelöltet vagy sem, a mikropártok aktivistáinak véleménye meg végképp érdektelen.

Így aztán Lázár személyét sem a demokrata elvekkel összevetésben kell vizsgálgatni, hanem mondjuk egy Rogánnal, Varga Mihállyal, esetleg Kövérrel való összevetésben.

Ebből az aspektusból tartom az ország számára kedvezőbb megoldásnak Lázárt.

És nem szeretem, mert ő is maffiózó, de neki legalább van esze.

Az ország számára pedig olyan politikus lenne kívánatos jobbról és balról egyaránt, aki kompromisszumkész, aki tud mérlegelni, aki nem elmebeteg, aki képes arra, hogy magas pozíciójában az ország valódi érdekeit képviselje a nemzetközi porondon.

Ha lenne más választási lehetőség, hát természetesen lelkesen támogatni kellene, de ha valaki belenéz a naptárba és meglátja, hogy 2016 januárját írjuk, akkor - ha el tud számolni huszonhatig -, azt is tudja, hogy elfogyott az idő.

Huszonhat hónap nem elég arra, hogy egy győzelemesélyes miniszterelnök-jelöltet felépítsen egy párt, de itt egy győzelemesélyes pártot is fel kellene építeni, és ez az idő arra végképp kevés.

Továbbá meg kellene találni a szövetségeseit is, merthogy jelenleg egyedül nem megy, de a potenciális szövetségesek továbbra is egymás kinyírásával vannak elfoglalva.

Ne essünk tévedésbe, a választóknak csak nagyon kicsi része vagyunk mi, itt az interneten, de az ország nagy része nem rendelkezik internet-hozzáféréssel, a potenciális demokrata választók többsége még számítógéppel sem.

Aki pedig mégis, az általában meghirdeti, hogy őt nem érdekli a politika és a számítógépen csöcsösmacákokat nézeget, vagy a youtube-on retroslágereket hallgat, esetleg a facebookon védi a cicákat és kutyusokat, és szörnyülködik a fókabébik lebunkózásán.

Ha itt Orbánt eltakarítja valaki, az ma csak saját táborán belül lehetséges.

A helyzet olyan, mint Rákosi kapcsán volt, őt sem a demokraták takarították el, hanem a nemzetközi helyzet változása és a megerősödött belső pártellenzék küldte száműzetésbe, és utána sem a demokraták jöttek, hanem – némi cikk-cakk után Kádár.

Persze, ha lenne elemi tömegfelháborodás, akkor bekövetkezhetne egy román forradalomhoz hasonló fordulat, de ne felejtsük, a hatalom ott sem a demokraták kezébe ment át, hanem Ceausescu vazallusai nyilvánították magukat szabadságharcosoknak – mint Simicska.

Ott volt politikai erő megszervezni a spontán forradalmat, melynek végén hihetetlen sietséggel ki kellett végezni a Conducatort és a mérnök-akadémikus asszonyt, a legcsendesebb ember a halott ember, ugye.

Itt nincs erre erő, és nem is lesz, amíg csak a hatalom jelenlegi kedvezményezettjei nem érzik azt, hogy ha nem tesznek valamit, akkor ugrik a lóvé…

A másik dolog, ami zavar, hogy talán el lehetne kezdeni a söprögetést a saját portánk előtt is, mert egyre inkább úgy érzem magam, mintha egy szekta tagja lennék, aminél semmit nem utálnék jobban.

Azt gondolom, hogy nem nekem kell egyetlen politikus szolgájának se lenni, hanem a dolog fordítva egészséges.

És jogom van a kételkedéshez, a lehetőségek és a helyzet szabad vizsgálatához, a tárgyilagossághoz, viszont felettébb felzaklatna, ha bárki, bármilyen szinten előírná, hogy mit gondoljak a bennünket körülvevő világról.

Nem szeretem a kompromisszumképtelen embereket, és nem szeretem a gyűlölködést sem.

Én olyan Magyarországon szeretnék élni, ahol bátran vállalhatom baloldali-liberális elveimet, ahol a szomszédom könnyes szemmel büszkélkedhet magyar voltával, én meg szabadon röhöghetek rajta, mert tudom, hogy elsikkasztja szerelmetes hazájától az adót, merthogy más dolog az üzlet és más a szerelem, ugye.

És ha nekem van egy barátom, akit ezer éve ismerek és történetesen jobboldali, akkor nem kell amiatt pironkodnom, hogy szóba állok vele, horribile dictu megiszunk együtt egy sört.

Olyan országban szeretnék élni, ahol az országot olyan emberek vezetik, akiket tisztelni lehet, de ha már ez lehetetlen, akkor szeretném a kisebbik rosszat választani, pontosabban annak drukkolni, hogy akik arról az oldalról szavaznak, azok azt válasszák, akit én a kisebbik rossznak látok.

És nem szeretnék állandóan harci körülmények között élni.

Kompromisszumkésznek kell lenni, mert a gyűlölet gyűlöletet szül.

Meg kell próbálni megérteni a velünk szemben álló embert, el kell fogadnunk, hogy ő máshogy van bekötve, és meg kell próbálnunk egyezségre jutni vele, a saját környezetünkben éppúgy, mint országosan is.

Merthogy kilenc és félmillióan élünk ebben az országban, közülük némelyek a libára esküsznek, mások a tyúkra, de ettől még mind magyarok vagyunk, ha tetszik, ha nem.

Sváb, jász, bunyevác, zsidó és cigány magyarok, na meg természetesen a magyar-magyarok, a Zázriveczek, a Csurkák, a Rogánok meg a többiek.

Beszélni, beszélgetni kell egymással, mert soha nem lesz itt béke, ha nem próbáljuk megérteni a többiek gondolkodását, és ez nem jelenti azt, hogy egyet kell értenünk vele.

Nem igaz az sem, hogy a jobboldalon csak idióták és csibészek léteznek, ott is rengeteg az érték, sok az okos ember, és attól mi semmivel sem leszünk nagyobbak, ha nem ismerjük el az észt, a teljesítményt.

Kádárt úgy hívták, hogy a kompromisszumok robotosa.

Harminc békés évet adott az országnak, bonyolult bel és külpolitikai körülmények között.

Nekünk nincs most ilyen szerencsénk, hát legalább el kellene kerülni a tragédiákat.

Gyűlölködéssel becsukott szemmel a falnak menetelve nem fog sikerülni.

A demokrácia ugyanis a folyamatos alkukról és ennek eredményeképpen kialakuló kompromisszumokról szól.

A diktatúra, a gátlástalan akaratérvényesítés pedig jobbról is, balról is bűn.

Nem az a demokrácia, ha nekünk van igazunk, hanem az, ha a mi igazságunkban benne van az ő igazságuk egy szelete is.

Kár, hogy ezt sokan nem akarják megérteni.

:O)))