Hát mit tegyünk, lehetne ugyan tagadni a dolgot, de nem érdemes, tényleg rossz a kedvem.
Emellett nem idiótáknak írok, az én olvasótáborom a gondolkodó emberek köréből kerül ki, kivéve azt az egy-két idiótát, akik azért járnak rám, mint a jó kútra, hogy be tudják jelölni a mindennapi „’nem tetszik” –et, teljesen függetlenül attól, hogy éppen mi a téma – nekik jót vagy igazat ab ovo nem írhatok.

Sokat gondolkodtam rajta, hogy érdemes-e ezzel a nemteccikkel együtt élnem, de aztán meggyőztem magam: ha az Úr úgy akarja, még megvilágosodhatok, és életmódot változtathatok.
Mindenki azzá lesz, amit eszik, így nekilátok a birkapörköltnek, előtte legurítom az otthon főzött pálinkát, utána megiszom azt a literke tablettást , békemenetre járok, imádom az Élő Istent, a pólómra az ő arcképe lesz szitázva…

Mindenesetre nem amiatt romlott el a kedvem, mert a magát jobboldalnak nevező maffia nyerte a választásokat.
Nem lenne nekem az ellen semmi kifogásom, ha két-három politikai erő felváltva nyerné a választásokat, nekem csak az nem tetszik, hogy az ország egy bűnszervezetet pártnak néz.
Tulajdonképpen hálás vagyok a sorsnak, mert ezeken éveken keresztül annyit lehetett röhögni, hogy az már magában felért egy lelki tisztulással.
Ha csak ránézett az ember a kis peckes gúnárra, már vigyorogni támadt kedve, mikor például székre állva szónokolt, a sajtó meg közkinccsé tette, vagy a focibuzulásán, - olyan volt az egész, mint egy jólsikerült kabaré.

 

Mára elfogyott a röhögnivaló, mert a Vezérecske és bandája végképp elpofátlanodott, ma már nem is pironkodik, ha lop, legfeljebb megrántja a vállát, és megkérdezi,: Na és?  Tán nem tetszik?
De még csak ezen sem romlott el a kedvem, mégha a választások után azt is hitték, hogy övék a világ, és szó szerint mindent megcsinálhatnak, amihez kedvük kerekedik.

A kedvem amiatt romlott el, mert a választások megmutatták, hogy mit műveltek ezek az emberek lelkével.
Hogy a vicsorgó gyűlölködés, a kivagyi pöffeszkedés, a cinikus vállvonogatás mára már leszivárgott a társadalom minden szintjére és a sok kis Orbánviktor buzgón alázza társait, a hangyafaxnyi pici főnök is olyan gőggel rudalja ki beosztottját, ha az nem követi a feudalizmus előírásai szerint az ő hitét, mintha maga Csák Máté lenne. 
A büdöstalpú polgármesterecske pedig a legszegényebbekkel érezteti parányi hatalmát, mely azoknak azért óriási hatalom, hiszen a vacsorájuk – az életük - múlhat rajta.
Amiatt romlott el a kedvem, hogy ma már szinte nem is szégyen nácinak lenni, hogy mások halott hozzátartozóinak emlékét meggyalázni nem szégyen, hogy a gyerekek az iskolákban egyre rosszabbul teljesítenek, hogy mire körülnéztünk, már megint a szolgák, a cselédek s zsellérek országa lettünk.

A gazdaságot rendbe lehet tenni tíz év alatt, az államigazgatás rendbetételéhez tán öt is elég, az oktatási rendszer rendbetételének eredményei is megjönnek hat-nyolc év alatt, még talán a legszegényebbek helyzetén is lehet könnyíteni belátható időn belül, de ami rombolást ezek – és személyesen Orbán Viktor a lelkekben végzett, annak kiheveréséhez egy emberöltő is kevés lesz.
Annál talán több idő kell ahhoz, hogy az ország lakosai ne gyűlöljék egymást, hogy elhiggyék a másikról, hogy ő is jót akar, csak máshogy, hogy ne legyenek megbélyegzett emberek, hogy az embert érdemei, ne pedig a bőrszíne vagy a származása szerint ítéljék meg, hogy a társadalomban háttérbe szoruljanak az ordas eszmék – talán meg sem érem.

Hát ezért van mostanában rosszabb kedvem, meg azért, mert eszembe jut, hogy a gyerekeimnek, az unokáimnak Európa helyett egy félázsiai despota országában kell élniük napjaikat, és csak reménykedni lehet abban, hogy a kenyérért való küzdelemben nem rontja meg lelküket az alkalmazkodási kényszer, hogy nem roppantja meg gerincüket ez a gerinceroppantott társadalom.
És ez akkor is szörnyű, ha a személyes érintettség nem szélsőséges, ha jut libasült is az asztalra, akkor is, mert az ember akkor él nyugodtan és mosolygósan a hazájában, ha a körülötte levő emberek is boldogok.

József Attila valahogy így fogalmazta meg: a szegénytől fél a gazdag s a gazdagtól fél a szegény, fortélyos félelem igazgat… - mintha ma írta volna.
No, hát ezen kellene változtatni – vajon lesz hozzá merszünk?