Azt mondja az újdonsült belügyi államtitkár, hogy nem mond le, mert nincs miért, és még hozzáteszi, hogy csak azt sajnálja, hogy nem 1989 után született. A 61 éves államtitkár ezzel le is tudta a ratkó korszakkal együtt azt a bizonyos átkost, melyet oly sokan megtagadtak az őt kinevező kormánypártok tagjai közül annak ellenére, hogy maguk is sok esetben politikai elkötelezettjei, vagy kedvezményezettjei voltak annak.
Sokan vagyunk azért, akik nem bánják, hogy 1989 előtt születtek. Tán meg is sirathatnánk azokat az évtizedeket, melyeket abban az átkosban leéltünk, még akkor is, ha voltak azért felejthető időszakok is, de mégis több volt a csak a szépre emlékezem történés. Miért bánnánk gyermekkorunk idejét, a mezítlábas technikás tarlón járást, a lánypajtások által készített barackmagos sütiket, a napraforgószár lovak vágtáit és az ipi - apacs te vagy a hunyó felejthetetlen izgalmait. A pentelei L épületek és a technikum negyed varázslatos búvóhelyeit, a kiserdő fáival, a Dózsa-mozit, meg a nyolcemeletest a számunkra első ottani toronyházat.
A mostani nagy nemzeti együttműködésben a hatalmon lévők kisajátítanának mindent, ami nemzeti, ami a haza, ami a magyar büszkeséghez tartozó személy, tárgy és fogalom. Mit tudnak ők a város és gyárépítés gyönyörű nehézségeiről, mindarról, ami épült és szépült ez idő alatt. Hogy is tudnák ők a Szepesi által közvetített mérkőzések mámoros hangulatát, a horvátkimlei építőtáborok varázslatos együttléteit, a hansági lápvidék lecsapolásában résztvevők felejthetetlen találkozásait. Megtagadják ezt a kort, a világért sem ismerik el erényeit és eredményeit, csak bűneit és hibáit szajkózzák unos-untalan.
Mert a dolgok bizony nem fehérek és feketék, hanem fehérek is, meg feketék is! De a mostani hatalom populista jobboldalán csak az egyik oldalt látják, mert előítéleteik megakadályozzák őket abban, hogy mindkettőt figyelembe vegyék, amikor véleményt alkotnak. Pedig sokan közülük nem csak kiszolgálói voltak annak az általuk átkosnak nevezett rendszernek, hanem haszonélvezői is. Most meg csak úgy kijelentik, hányaveti módon félvállról, hogy csak azt sajnálják, hogy nem 1989 után születtek. No persze, akik jókor voltak jó helyen és kiknek szerencsecsillaga éppen emiatt fényesen világított, azok mit is mondhatnának mást, ha nem ezt?
Hol vannak már azok a régi kedves, kedvenc közösségek? Azok a szerveződések, melyek az iskola, a munkahely és különböző hobbi tevékenységek által működtek, rendszeres összejövetelekkel erősítve a kapcsolattartást ember és ember között. 1989 olyan fordulópont, amely az emberi méltóságot alárendelte a nemzeti hitvallásnak, mély, nagyon mély árkot ásva a különböző világnézetűek között. Soha nem tapasztalt mélységű árokba taszítva gyerekkori barátságokat éppúgy, mint családi kötelékeket szétzúzva, csak azért, mert egyik ember mást gondol a világról, mint a másik.
Tán mégsem kéne mindent megtagadni abból a nyolcvankilenc előtti időkből. Tán el kellene ismerni annak erényeit is, nem csak bűneit és hibáit szajkózni állandóan. Tán nem kellene annyit kommunistázni, bukott baloldalazni, meg efféle népbutító dolgokat szajkózni nap, mint nap. Tán nem kéne olyan versidézetekkel operálni, hogy „Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled! / Úgy mentsenek ki a lángban álló házból! / Úgy húzzanak ki a vad, dühöngõ árból! / Éhhalál küszöbén úgy kapj majd kenyeret! / Ahogyan szavaztál, úgy bánjanak veled!” Tán nem kéne a legfelsőbb szinten is ilyesmiket skandálni, hogy ”Brüsszellel szemben is megvédtük az országot, míg korábban csak alázatos kuncsorgásra tellett az ország vezetőitől.”, meg „Ha nem ülsz az asztalnál, ne csodálkozz, ha felkerülsz az étlapra.” Kapjon már mindenki a fejéhez, a nemzet nem kirekesztést, nem árokásást, nem a másként gondolkodók elűzetését kívánja, nem az ország ideológiai és természeti kisajátítását kívánja, nem a sokféleség megszüntetését akarja, hanem a békés nyugalom megteremtését szeretné!
Vajon a mostani hatalom képes-e a nemzet ebbéli óhajának teljesítésére, vagy csak azt akarja, hogy saját hatalmát hosszú távra bebiztosítsa? Ha igen, akkor ez nem megengedhető!
