Itt van például a stratégiai partnerekkel kötött megállapodások ügye.
A legutóbbi, 12625. sorszámú balhé során, melynek kapcsán az amerikaiakban eldőlt a borjú kiderült, hogy a megzsarolni próbált amerikai cégeknek a magyar illetékesek stratégiai partnerséget ajánlottak annak fejében, ha támogatnak bizonyos magyar alapítványokat, vagy rendelnek egy-két hasznos tanulmányt, mely elősegíti sikeres működésüket a magyar piacon.
El is tudom képzelni a tanulmányt: Fedőlap – tanulmány szövege egy oldal – zárólap.
A tanulmány szövege sem hosszú, egy számot és a dollár nemzetközi jelét tartalmazza, míg a zárólap egy naptári ütemtervet, narancssárga mezőben jelölve a kormányfő rezsicsökkentésének fizetési határidőit, éves bontásban.
A fedőlap lehet kicsit díszesebb, például egy rézkarc, antik betűkkel a Stratégiai megállapodás felirat, a rézkarcon Vuk lopja a libát.
Normális országban a sajtó már ott lihegne valamennyi olyan cégnél, mellyel a kormány stratégiai megállapodást kötött, és melegen érdeklődne, hogy nekik mennyibe fájt ez az aktus, melyet akár a kocsisoron is előadhattak volna, ha még üzemelne a nevezetes tetthely.
De nálunk nem érdekel ez senkit, jóllehet az amerikai cégekkel szemben alkalmazott módszer valószínűleg bevált eljárás, hiszen a magyar szólásmondások gyűjteménye szerint járt utat ne hagyj el járatlanért.
Ez is egy évszázadok alatt kiérlelt magyar bölcsesség, ezért is olyan vonzó a jobbágy-lét.
Mindenesetre ebben az országban csupa zseni él, akik helyből tudják, amit én nekifutásból sem vagyok képes megérteni már hosszabb ideje, nevezetesen mi az a stratégiai megállapodás?
Merthogy úgy vagyok vele, mint öreg székely a sündisznóval: ez most itten vagy valami, vagy megyen valahová…
A stratégiai megállapodást az állam magánvállalatokkal köti, hogy milyen célból, az idáig homályos volt, de innen kezdve már világos, mint a nap.
Ez egy olyan intézmény, mint a bunkósbot a rabló kezében, aki éppen stratégiai megállapodást köt az áldozattal: pénzt, vagy életet.
Normális állapotok között ez persze elképzelhetetlen lenne, hiszen egy állam ilyet nem tesz, de ha az államot éppen megkaparintotta a maffia, akkor ez egy teljesen természetes állapot, nincs ezen mit csodálkozni.
Csodálkozni inkább azon lehet, hogy azok a vállalkozások, melyek ilyen módon vásárolták meg a nyugalmukat, nem bátorodtak most fel.
Erre serkenthetné őket persze egy ellenzéki ígéret, mely szerint ezeknek a megállapodásoknak a körülményeit – bármikor is lesz vége Ketyós Miska országlásának - tételesen felül fogják vizsgálni, és ha korrupciónak csak halvány nyomát is találják, a tettesekre rárohad a műanyaglakat.
Egymás közt: mi köze van az államnak egyes vállalatok tevékenységéhez?
Elárulom: semmi, merthogy az állami irányítás a gazdaság szabályozásán keresztül valósul meg, az állam szabályozza a gazdasági környezetet a törvényekkel az adókkal, de hogy a kiskunbürgözdi „Golden Poplar” Wooden Spoon Works mit és mennyiért gyárt, ahhoz konkrétan semmi köze.
Régebben a korrupcióra fordított összeget "alkotmányos költség" néven emlegették, ma - úgy tűnik - stratégiai partnerség a neve.
Legjobban az újságírókon csodálkozom, akik hagynak ilyen szép témákat elillanni a nagy semmibe, mert ha meghallják ennek a gátlástalan csürhének a ragadványnevét, hát összecsinálják magukat.
Az egy Ferenczi Krisztinán kívül tökös és felkészült politikai tényfeltáró újságíró nemigen van a pályán, ő pedig már – amúgy érthetően – belefáradt abba, hogy állandóan nadrágszerepet játsszon, nevezetesen ő legyen La Mancha lovagja a szélmalmos jelenetből…
Nem akarom sértegetni a magyar politikai újságírást, de boldogabb tájakon a bűnbeesett politikus fél a sajtótól, nálunk meg a sajtó fél a politikusoktól, de hát ezer dolog van még, ami nálunk nem úgy működik, mint kellene…
Itt van például mindjárt a magyar film, melyet a szocializmus vérzivataros esztendei alatt olyan jelentéktelen nevek fémjeleztek, mint Jancsó vagy Fábry (nem a tökvakarós Fábry, hanem Fábry Zoltán…) ma meg itt van nekünk a filmkereskedő Vajna, akinek mindenki a seggét nyalja, még a magyar Wikipédia is ilyeneket ír róla: „Magyarságát őrizve kapcsolatot tart a hazai filmélet szereplőivel, tevékenyen hozzájárult az 1996- os októberi filmes magyar világtalálkozó előkészítéséhez. Gesztusnak tekinthető az is, hogy Budapesten forgatták az Evita című Vajna-szuperprodukció számos jelenetét.”
Ez magyarra fordítva annyit jelent, hogy ő osztja el azokat a pénzeket, melyeket a te adódból a filmipar támogatására szán a kormány.
A gesztusról meg annyit, hogy évtizedek óta szeretnek Magyarországon forgatni a produkciók, merthogy itt olcsó az ember, mindenre találni megfelelő környezetet, amúgy meg a világ összes nagyvárosa közül Budapest hasonlít legjobban Buenos Airesre.
A stratégiai megállapodás feltételezhetően itt az lehet, hogy a folyósított állami támogatásból visszacsurgatnak az arra érdemeseknek, ennek fejében akár a fél várost is le lehet zárni, bérbe lehet adni a világverő magyar haderőt Hendéstől-lovastól-helikopterestől, ha szükséges.
De azért még magyar újságíró még nem akadt, aki meg merte volna kérdezni: azt már tudjuk, miért jó ez a helyzet Vajnának, de vajon miért jó ez nekünk?
Na jó, elvitte Palácsik Tímeát, de őt azért olcsóbban is elvitte volna valaki, drága nekünk ez a dagadt film-mogul és valószínűleg felesleges is.
Vagy itt van a felcsúti juhász esete is – az is szép csendben várja a feledést, pedig ha valakiknek, hát a Fideszeseknek érdekükben állna bizonyítani, hogy az ügy tiszta és nem politikai gyilkosság történt, de nem.
A gázolónak még nemhogy neve, de még a nevének kezdőbetűi sem nyilvánosak, és eltelt már kis idő, ugye.
Akik behajítottak egy XX. századból itfelejtett monitort a Fidesz székház ablakán, azokat már majdnem el is ítélték, a gázolót még meg sem gyanúsították.
Emlékszik még valaki Welsz Tamás halálára a rendőrautóban?
Vagy a magyar banki átutalási rendszert üzemeltető szoftver tulajdonosának hirtelen halálára a szoftver eladásának (vagy az aláírása kerül a szerződésre, vagy az agyveleje, vázolta fel Don Corleone...) másnapján?
Sajnos, a magyar nép olyan, mint az aranyhal, a memóriája három másodpercre visszamenőleg működik, az újságírói meg olyanok, mint amilyeneket megérdemel.
Ők azok, akik terjedelmes cikkeket írnak az ÁVH sosemvolt húsdarálójáról meg a kövér halakról, de egy sem kérdezte még meg, hogy például a TEK működésének mi a törvényi alapja?
Vagy, hogy az Ügyészség kinek tartozik elszámolással?
Pedig ezek lennének az értelmes témák, de hát persze a gyereknek be kell fizetni a különórákat, a kocsit is le kellene cserélni, nem könnyű ma újságírónak lenni.
Tisztességesnek maradni sem.
:O))) 
