A sztrájk tulajdonképpen leegyszerűsítve nem más, mint polgári engedetlenség, ellenállás az éppen fennálló hatalommal szemben. A belenyugvás pedig nem más, mint beletörődés ebbe a hatalomba.

Jellemzői között mindkét esetben ott van a félelem. A sztrájkban való részvételnél az szüli a félelmet a már elindított folyamatban, hogy vajon milyen retorzióban lesz részem utána, míg a belenyugvásnál ez a félelem már alapból olyan erős, hogy elég már ahhoz is, eleve távol tartson a csatlakozástól.

A közvélemény egy része, különösen az, amely radikális változtatásokat sürget a hatalom intézkedései, vagy éppen azok elmaradása miatt, maximálisan támogatón lép fel, nem izgatva magát a sztrájk okozta életviteli kellemetlenségek miatt. Míg másik részük ellenszenvesnek tartja a munkabeszüntetéseket, azokat nem támogatja, mondván törődjön mindenki a saját dolgával, élni és élni hagyni a legfontosabb szabály, nem kell az elégséges szolgáltatásokkal is lehetetleníteni az emberek életét.

Most akkor nézzük hát, hogy a harmadik évezred elején kis hazánkban mi is a helyzet. A sztrájk ideje van egyidejűleg éppúgy, mint a belenyugvásé. Az egészségügyben, az oktatásban, a szociális ágazatban, a közlekedésben egyértelműen. A társadalmi igazságtalanságokat elszenvedők és a velük szolidáris szervezetek egyértelműen a sztrájk mellett állnak. Joggal érzik, hogy elérkezett az idő, nincs más választásuk. Ahol a fennálló hatalom tényszerűen mindent elkövetett azért, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét megnyirbálja, ellehetetlenítse, ahol a sztrájkjogot az elégséges szolgáltatások szűkítésével kiherélték, ott nincs e fölött semmi csodálkozni való.

Akik pedig behódoltak ennek a rendszernek, és annak kedvezményezettjeiként, részben közvetlen csókosaiként, vagy vazallusaiként részesülnek támogatásokban, szedve a lakájoknak járó javakat, azok, naná, hogy örömmel nyugszanak bele a jelenlegi helyzetbe és így magától értetődően sztrájk ellenesek. Erősítve ezzel a félelemből tartózkodók sokaságát.

Így aztán megállapíthatjuk, hogy ők vannak többen!

És mi van a sztrájkolókkal szolidáris szervezetekkel, pártokkal, civil kezdeményezésekkel? A pártok taktikáznak. Osztanak, szoroznak, számot vetnek azzal, hogyan kerülnének, járnának jobban, miként veszítenének több támogatót, ha kiállnak a sztrájk mellett nyilvánosan és látványosan, vagy hangosan elleneznék azt, esetleg csöndben maradva meg se szólalnának. A szakszervezetek már más tészta. Ágazaton belül is megosztottak. A kérdés, hogy vazallus beütésük erősebb-e függetlenségüknél. Példa sok van erre. A civilek már bátrabbak, őket nem nyomasztják az eddig felsoroltak, kezdeményezőbbek is az ügyben. A megosztottság azonban nagyúr, és a jelenlegi hatalom jól tudja ezt, el is követ minden tőle telhetőt, hogy erősítse azt.

A kérdés az, hogy ma az egészségügyben, az oktatásban, a szociális szférában van-e más lehetőség jelenleg a sztrájkon kívül ahhoz, hogy az itt dolgozók a jelenlegi hatalommal szemben érdekeiket érvényesítsék. A válasz egyértelmű! Nincs! Akinek más a véleménye az elfogult, vagy ilyen, vagy olyan irányban. A helyzet ezeken a területeken közismert. Teendő csak egy van, éspedig az, hogy a jelenlegi kormányt kényszeríteni kell a megoldásra! A kényszerítés jogszerű eszköze a sztrájk! Itt már más nem használ,sem a szép szó, sem az időhúzás! A demokratikus ellenzéki erők most megmutathatják, hogy mit is gondolnak valójában a jelenlegi rendszerrel szembeni ellenállásról! Hát akkor lássuk , ki mire képes!