Anyám más eset volt, talpig a racionalizmus, a szemrehányás, hogy másnak jobban meg akarok felelni, mint neki és mindenkire van energiám, csak rá nem. Tipikus elvált és a magányos küzdelemben megfáradt, megkeseredett nő, aki élete végéig nem tudta kimondani, még mindig apámat szereti. Ilyenkor apámhoz menekültem, aki kellemesen csak volt. Kifakadtam és panaszkodtam, indulatosan szidtam anyámat, amit ő csak csendesen hallgatott és vagy egy verset rakott le elém, hogy olvassam el, vagy röviden mondott valamit, ami első hallásra teljesen más volt, mint amiről panaszkodtam. Azon a délutánon is hozzá jöttem és elpanaszoltam, anyu szerint mindenki rossz és olyanokra pazarlom a figyelmem, akik nem érdemlik meg, bezzeg a családom, és ő.. Ő, leginkább Ő.
Apám csendesen meghallgatott, majd elkezdett halkan beszélni:
„ Kölcsönadtam pénzt valakinek. Már jó ideje, nekem se volt sok, de nem volt ennivalóra neki. Egy ideig nem is érdekelt, de egy idő után már nem is láttam. Mintha került volna, mintha szándékosan nem jött volna, hogy ne adja vissza. Lassan el is felejtettem, de tegnap rám köszönt:
- Jó napot Jani bácsi. Hoztam vissza a pénzt, ne haragudjon, hogy ilyen későn, meg soká, de sajnos nagyon rosszul mentek a dolgaim.
Apám csendesen elmosolyodott. Látod, kislányom- mondta- hinni kell abban, hogy az emberek jók. Bármilyen kétséged van, szeretni kell őket.”
Kissé zavartan álltam, nem értettem akkor, ott, ezt miért mondta. Kicsit bántott is, hogy nem arra reagált, amit mondtam.
Aztán apám elment, elaludt, hiába keltegettem. Utolsó 3 évét velünk töltötte, ágyhoz kötve, stroke-s volt. Békésen, szinte észrevétlenül ment el, mosollyal az arcán.
Ma, ha megyünk az utcán, sokszor kérdezik a gyerekeim, kik azok akik rájuk mosolyognak és mondják, na a kis Hajósi lurkók. És csak annyit tudok mondani, ők azok, akiket nagyapátok szeretett.
