Gyurcsány mindenkivel össze akart fogni, aki a demokratikus államberendezkedés pártján áll, kivéve a Vajnai féle Munkáspárttal, mert azok rohadt komcsik, hiszen ők nem szarták le azt a társadalmi osztályt, ahonnan vétettek, nem világosodtak meg és nem forgatták meg hatszor a köpönyeget, a mocskok.
És még egy tűrhetetlen hibájuk volt: nagyobbra tartották a reálpolitikus Kádárt, mint a politika ellen beoltott sztálinista apparatcsik Nagy Imrét, akinek egyetlen pozitív politikai tette volt, nevezetesen, hogy halálával ráirányította a figyelmet a szovjet birodalmi gondolkodásra, ezt egyébként imperializmusnak is szoktuk becézni.

Nem sokkal ez után a fagyi visszanyalt, hiszen az Együtt névre hallgató pszeudópárttól Gyurcsány visszakapta a pofont, hiszen azok meg vele nem akartak összefogni, és ha nem megyünk ki a Rakpartra a Műegyetem elé, simán ki is rakták volna az ajtó elé, mint Vilma a kardfogú tigrist.
Az Együtt egyébként is egy érdekes mutatvány volt, akik benne voltak, azok egymást sem nagyon kedvelték, kölcsönösen lenézték a másikat – na, de ezt legalább joggal.
Bajnai ezen az üzleten nagyot kaszálhatott, a baloldal annyira vágyott már egy apa-figurára, hogy majdnem megtalálta ebben a túlkoros óvodásban, aki egyébként valószínűleg okos és tehetséges is a maga módján, de valószínűleg nem a politikai pályán, mert néptribunnak azért nem mondanám.
Ezek a baráti társaságok időnként egymásnak is betartottak, szépelegtek, nyafogtak, és felfújták magukat, mint a béka La Fontaine-nél…
Ha pedig, mondjuk a Szolidaritás elkezdett úgy viselkedni, ahogy egy baloldali politikai szervezetnek a diktatúra hajnalán ilyen helyzetben viselkednie kell, rögtön előkerültek a politikai szűzkurvák és elegánsan két ujjuk közé csippentve Viktor lerúgott hungarocell fejét, jammeroltak reggeltől estig, nagyokat nyalintva Viktor bánatos seggén.
Elgondolni is rettenetes, mit összesápítoztak volna, ha felrobbantja valaki a Szabadság téri gyilkos liba emlékművét, mint hajdan Gömbös szobrát – kiöntött volna a Duna a könnyeiktől…

A szocik meg lemaradtak a történésekről, mint a főnök felesége Lepsénynél, - valahogy úgy érezték, hogy ők még mindig nagy társadalmi támogatottsággal rendelkező tömegpárt, és elkezdtek élcsapatként viselkedni, vadul.
Ennek kvintesszenciája pedig az volt, hogy ők majd megmondják, hogy kivel fognak össze – Gyurcsánnyal természetesen nem – és elkezdtek helyeket és szerintem már miniszteri pozíciókat is osztogatni, a gyanútlan ám ambiciózus pártelnök meg hagyta magát hergelni idősebb elvtársai, mondhatni atyai jóbarátai által, Laci bácsi meg hülyét csinált belőle.

Minden pártban volt teoretikus, némelyikben nem is egy, aki eszmei-ideológiai síkon megalapozta a változatos idiótaságokat, hogy aztán melyik volt ingyen ostoba, melyik meg jópénzért, az ma még nem tudható, de az biztos, hogy elméletileg mindegyikük kifejtette, hogy nincs hőbb vágyuk, mint a többiekkel egy irányba húzni a szekeret.
Ebben csak az akadályozta meg őket, hogy – mint a huzakodás végére kiderült – nem volt szekér.
Elfelejtettek ugyanis megállapodni abban, hogy miért is akarnak összefogni, vagy miért csinálnak úgy, mintha - még az utolsó percben sem volt határozott cél, csak nyálmaszatolás meg egymás bekenése különféle nyúlós és gusztustalan testnedvekkel.

Pedig a feladat nem lett volna bonyolult.
Ha megegyeznek abban, hogy a cél Orbán eltávolítása, az alkotmányos rend helyreállítása, a lopott javak elkobzása, földbérletek érvénytelenítése, elszámoltatások megkezdése, majd egy éven belül a régi szabályok szerint demokratikus választások lebonyolítása, melyen a parlamenti képviselőkön kívül megválasztották volna az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjait is.
Egy ilyen minimálprogram milliókat állított volna a baloldal mellé.
Sajnos, a volna sem politikai kategória…
Ehelyett hónapokon keresztül programokat készítettek, melyet a mai napig nem látott senki, meg aztán a bő lére eresztett programnak akkor van értelme, ha nyerni akarunk, de itt még erre se lehetett ciánt inni…
Száz ember elé nem lehet százféle célt tűzni, mert akkor azokból egy sem valósul meg, de egyet-kettőt el lehet mindenkivel fogadtatni.
Így aztán ez lett a másik oka a bukásnak, az elérendő konkrét cél pontos kijelölésének hiánya.

A harmadik ok az amatörizmus.
A politikacsinálás szakma, melyet lehet akár művészi szinten is művelni.
Azt mondják, egy politikus attól lesz politikus, hogy keres egy tömeget, mely akar valamit és az élükre áll, mert aki nem ezt teszi, hanem a saját okosságait mantrázza az nem politikus lesz, hanem próféta, márpedig a prófétaélet nehéz és kilátástalan, lásd Ézsaiás próféta esetét Rebekával.
Itt, ahol egy Szigetvári áhítattal csodált kampányguru lehet, el lehet nyugodtan dobni a szakértelem követelményét, oszt lehet masírozni a politikai halálba, hosszú, tömött sorokban.
Nem taglalnám azt az ezer sebet, melyből ez a kampány vérzett, felesleges, hiszen ezek (kis „e”-vel) a műholdas távközlés korában arra is képtelenek voltak, hogy legalább dzsungeldobbal eljuttassák pártjaik üzeneteit a saját választóikhoz, jelzem üzenetek sem voltak.
Egy erős és egységes ellenféllel szemben öten hatféleképpen pofáztak, okoskodtak, tudóskodtak, torzsalkodtak, ha rájuk nézett az ember, sírni támadt kedve.

A legszomorúbb az, hogy még a legokosabb közülük sem képes elhinni, hogy a modern tömegkommunikáció nem one man show, nem abból áll, hogy lemegyünk Bivalytosznádra jópofikat mondani száz embernek, meg szánalmas tömeggyűléseket szervezünk hétszáz résztvevőnek, majd elmondjuk, hogy nagy siker volt.
Lófax volt, nem nagy siker.

Persze vannak még további okai a vereségnek, de arról majd holnap, ha van még valakinek türelme ehhez a bánatos kérődzéshez, amihez viszont egy tevének joga van, nemde?

:O)))