Aztán ez a birtokszerkezet maradt fenn egészen a felszabadulásig, leszámítva Károlyi gróf földosztási kísérletét, meg egy-két hamvábahótt földreform-kezdeményezést.

De 1945 valódi földreform volt, habár az hamar kiderült, hogy az elaprózott birtokszerkezet a szakértelem hiányával párosítva nem igazán teszi versenyképessé az országot.

Erre Oroszországban is rájöttek, és bár ideológiailag is alátámasztották szükségességét, megkezdődött a kollektivizálás, melyet aztán Rákosi is lelkesen lemásolt, melynek padlássöprés lett a vége.

Így vergődött el a magyar falu a hatvanas évek elejéig, mikor is ismét napirendre kellett venni ezt a kérdést, természetesen az összes negatívumával együtt.

A falu népében a földéhség, a magántulajdonhoz való bensőséges viszony és a kommunistákkal szembeni belévert, belé nevelt bizalmatlanság (csajkarendszer, anyut is be kell adni a közösbe, stb…) nemigen tette vonzóvá a kollektív gazdálkodást, és a bizalmatlanságot eleinte a mezőgazdaság gyenge eredményei is alátámasztották.

A paraszt elmenekült az iparba, aki tudott, kétlaki életet élt, semmi sem mutatott arra, hogy a program bekerül a „Nagy siker volt” című televízió-műsorba.

De aztán, valami csoda folytán, a magyar mezőgazdaság virágzásnak indult és egyszercsak a világ élvonalában találta magát.

Olyan termés-eredmények születtek, melyekről ma is csak álmodhat a kisbirtokán vergődő paraszt, a falu pedig olyan változásokon ment keresztül, melyről nem is álmodott.

Új házak, fürdőszoba, tanulási lehetőségek, a kiemelkedés lehetősége, a folyamatos gyarapodás mind-mind a kollektív mezőgazdaság eredménye volt, a falvakban a termelőszövetkezetek valódi közösségszervező erővé váltak, a háztáji gazdaságokkal pedig egy olyan új modell jött létre, mely páratlan – és páratlanul sikeres – volt a világban.

És ezzel együtt megjött a szakértelem is, mert a falu kitermelte saját agrár-értelmiségét, akik a világ mezőgazdaságának legkorszerűbb módszereit is ismerték, sőt, alkalmazták és mégsőtebb, még tanították is néha…

Aztán a rendszerváltás során szanaszéjjel verték az addigra optimálissá szenvedett birtoknagyságokat, reszkető fejű vén hülyék kikényszerítették, hogy visszaálljanak az 1950.-es állapotok, volt idióta polgármester, amelyik arra volt büszke, hogy a faluja határában nem a Rába-Steiger és a Claas Dominator dolgozik, hanem a klottgatyás helyi paraszt nézegeti a ló seggét szántás közben, és kaszával próbálja betakarítani a búzamezőket.

Aztán hazavittek mindent a termelőszövetkezetből, a traktort kerekenként, rosszabb esetben valaki bagóért megszerezte az egész gépparkot. kárpótlásban felvásárolta a falu határát és máris készen volt az új földesúr, a sok hülye zsellér meg csak nézett, mint borjú az új kapura, és csodálkozott, mint apja hajdan, amikor a műrepülésen a nyakába folyt a saját szara – hát ezt azért mégsem gondoltam volna.

Az okosabbja elkezdett nagyban gondolkodni, földeket bérelni, korszerűen gazdálkodni, a többi meg leste az idénymunkákat, mikor kezét tördelve munkalehetőségért folyamodhatott.

Közben a falu lepusztult, mindenféle értelemben, erkölcsileg-anyagilag egyaránt, a csirkét megették, a libát lopták, a bolt, a posta, a kocsma is bezárt, orvos nincs, sokhelyütt még pap sincs, nem beszélve a papnéról – rossz nézni is.

És a folyamatnak még nincs vége, mert a falu népe elvesztette a nyugdíj-jogosultságát is, egyre kevesebben egyre kevesebb nyugdíjra számíthatnak, merthogy senki sem fizeti utánuk a járulékot.

A sok zsellér gyerekének nem kell pályaválasztási tanácsadásra járnia -  zsellér lesz belőlük, egyikből sem lesz gépészmérnök, közgazdász, agronómus, orvos – marad az, mi apja volt.

A mai nagybirtok nem a közösségi érzületéről híres, mint ahogy a mai földbirtokosok sem a föld tiszteletéről és szeretetéről, hanem a földalapú támogatás utáni vágyról ismerszenek meg.

Melyet természetesen nem arra használtunk, amire adták, nem lett belőle gép, nem lett belőle szakértelem, ahol meg lett, ott feleslegesen lett.

A traktoros tüntetések idején a sok szerencsétlen többmilliós gépekkel utazott fel kormányt ijesztgetni, némelyik akkora géppel, hogy a saját földjén meg sem tudott fordulni vele – többségük ma ott rozsdásodik a szérűn a termelőszövetkezetből kimentett gépek roncsai mellett.

De ha ez nem lenne elég, akkor Orbán megtalálta a megoldást arra, hogyan tegye értéktelenné a mezőgazdaságot, mikor kiosztotta csókosainak az állami földeket, akik a műköröm-iparban felhalmozott tapasztalataikat fogják termelőerővé konvertálni.

„A mezőgazdaság nyolcvan százalékának kisgazda alapokon kell állnia.

A nagybirtokrendszer és a kisgazdavilág konfliktusáról van szó” – mondta Orbán a Bayer Zsoltnak adott interjúban.

A kormányfő erre vezeti vissza a Simicska Lajossal való konfliktusát is, ami persze nettó hazugság, de kit érdekel ez ma már?

Ez a kisgazda alap is necces, és ha azt képzeli, hogy ehhez elég az elszántság, hát akkor nagyobb marha, mint Bimbó az istállóban.

Ezeknek semmi sem drága, most éppen elért a tudatukig, hogy néhány éven belül a falvakban éhínségben elhullott embereket – és nem csak cigányokat ám! – kell majd kerülgetni - a magyar falu pedig ismét a sötét elmaradottság szinonimájává válik.

Hát kell valamit odalökni a parasztnak és darabideig akkor kussol, és ha minden jólsikerül, hát akkor legfeljebb majd éhínségben elhullott kisgazdákat kell kerülgetni.

A területalapú támogatások szabályozása 2015-től megváltozik, és Orbán is meg kívánja változtatni a támogatási rendszert, amitől a falu népe ugyan jobban élni nem fog, viszont lehet majd ezt-azt importálni.

Igaz, a legelő nélkül maradt állatállománynak nem kell takarmány, de vigaszt adhat, hogy ha az összes tehén, birka, ló ki is pusztul, egy marhánk még mindig marad, a Nándorfehérvári teremnek nevezett istállóban.

Hogy lesz e jövője a magyar falvaknak?

Ki tudja, de ezt az ámokfutás-sorozatot, mely 1989 óta tart, nehéz lesz kiheverni…

:O)))