Nem egyedi eset, sajnos, amivel egy olvasónk keresett meg minket. Panaszának teret adunk, mert majdnem mindannyian elmondhatjuk, hogy egyszer vagy esetleg többször is, már megtapasztaltuk az egészségügyi ellátórendszerben, hogy a beteg nem ember.

Gyuris Tamás egy fővároshoz közeli, Pest megyei település ortopédiáján, az egészségügyi szolgáltatás keretében tapasztalta meg, hogy beteg státuszban sajnos nem érdemli ki az emberi bánásmódot. Felháborodásában édesanyja is megkereste a rendelőintézet igazgatóját, de ő is megkapta a magáét. A két esemény együtt késztette a fiatalembert arra, hogy a nyilvánosság elé vigye a tanulságos esetet.

„Van egy csontkinövésem a sarokcsontban. Több orvos ismerőstől is érdeklődtünk a lehetséges kezeléssel kapcsolatban, többek között a háziorvosunknak is az volt a véleménye, hogy vagy műtéttel, vagy lézeres kezeléssel lehet gyógyítani. Nem ismeretlen probléma ez a családban, sajnos az édesanyámnak is volt, és azt is besugárzással zúzták szét. Az egész esetben a legfelháborítóbb, hogy az ember időpontra megy, és meg sem vizsgálják, hanem az asszisztens küldözgeti össze-vissza, felesleges köröket kell megtenni, és végül dolga végezetlenül kell távozni.

2013. szeptember 18-án, szerdára volt időpontom a helyi rendelőintézet ortopédiai rendelésre. Évek óta hátfájással küzdök, és már elviselhetetlen fájdalommal kell élnem a sarkam miatt. A rendelésre, mely du. 14 órakor kezdődött volna, 15.50-re volt időpontom, ám az orvos csak 16.05-kor érkezett meg.

Én rendesen, időben bejelentkeztem, és felmentem a rendelésre. Ott viszont nagy csalódás ért, mert az asszisztens közölte velem, készüljek elő az orvosi vizsgálatra, majd elvette a leleteket, és megkérdezte mi a panaszom. Ez után a kezembe nyomott egy papírt, hogy menjek át a cipészhez, és vetessek méretet a lábamról. Meg is magyarázta: mert betét kell, a röntgenleleten egyértelműen látszik, hogy a jobb sarkamon van egy Calcaneus sarkantyú.

Én először szót fogadtam, de mert az idő nagyon szorított, hiszen munkából mentem el, inkább visszamentem, hogy megkérdezzem, miért is kell ez nekem? Ekkor már 16 óra 45 perc volt. Az asszisztens azt felelte, hogy ez nagyon jó lesz, ez kell nekem. Ekkor közöltem vele, hogy tovább nem tudok várni, az orvos ekkor jött vissza, kint pedig még mindig az az ember várt, akinek az időpontja 14.30-ra szólt. Elégedetlenségemre, nagy kegyesen közölték velem, mert ugye én vagyok a beteg meg a hülye, hogy adnak új időpontot szeptember 25-ére, 16-17 óra közé. Nagyon nem értem, hogy egyáltalán minek kell időpont, ha egyszer úgysem érnek rá akkor megvizsgálni, pontosabban, ha egyszer úgysem tud az ember bejutni, mert az orvos késik, egyszerűen nem jön be időben dolgozni. Nekem nem soron kívüli bejutásra van szükségem, hanem arra, hogy ha egy időpontra érkezem, akkor a vizsgálat meg is történjen.

Édesanyámat nagyon bántotta a dolog, mert látta, hogy mennyit szenvedek. Ezért hát felhívta az intézmény igazgatóját, és ekkor jött a következő pofon. Az igazgató nem éppen intelligens ember módjára, hanem felemelt hangnemben közölte az anyukámmal, hogy ha nem tetszik, nem kell oda menni. Na, ez aztán az anyukámnál is kivágta a biztosítékot, és megmondta neki, ha ilyen az igazgató, akkor nem is lehet elvárni többet az alkalmazottól. Ők vannak értünk és nem mi őértük, mondta neki, de erre is megkapta a választ. Az igazgató közölte anyukámmal, hogy nem orvos, és nem döntheti el, milyen vizsgálatra vagy kezelésre van szükségem, mindezt rendkívül durva, mondhatnám egyszerűen, hogy bunkó hangnemben.

Azon gondolkodom, el sem megyek újra, mert ebből nem kérek még egyszer.”

Az ember lépten-nyomon, a tömegközlekedési eszközökön utazva, boltban, sorban állva sok hasonló történetet hallgat végig egymás között beszélgetőktől. Persze magyarázat van a jelenségre, az orvoshiány okozza a betegellátás lassú menetét, az egyre hosszabb előjegyzési időket. Egy-egy orvos egyszerre több intézményben is dolgozik, előfordul, hogy az egyik rendelésről rohan a másikra, beteg meg sajnos mindenhol szép számban van, amin szintén nem segít, hogy sok helyen össze is vonnak rendeléseket.

Mindez persze a beteg embereket, az időpontjukra pontosan érkezőket nem vigasztalja, amikor ők is a munkájuk rovására várakoznak hiába. Bár az egészségügy megreformálása nem az orvosok, de még csak nem is az intézmények igazgatóinak feladata, az emberi hangnem, a problémamegoldó és együtt érző viselkedés nem kerülne semmibe, mégis sok feszültséget és felesleges bántást küszöbölne ki, ha nem azt éreznénk, hogy a beteg nem ember.

Heiling-Koltai Beáta