Egész életében szenvedélyesen érdekelte a kép. Számos kísérleti filmet, filmetűdöt szentelt kutatásainak. A némafilmek iránti szeretete végigkísérte pályáját: amikor a kilencvenes években felhagyott a közvetlen alkotó munkával, több magyar némafilm (A falu rossza, 1916, Obsitos, 1917) restaurálásában vett részt. A Balázs Béla Stúdió egyik alapító tagja. Operatőrként leggyakrabban Huszárik Zoltánnal és Makk Károllyal dolgozott együtt. 1965-ben ő fényképezte Huszárik számos díjjal kitüntetett Elégiáját, amelyet Nagy László Búcsúzik a lovacska című verse ihletett. A sajátos filmnyelvű, húszperces alkotás az ember búcsúja régi társától, a lótól. A négy évvel későbbi Capriccio (Hóember), egy játékos, egyben költői filmetűd egy hóemberről és a folyton változó természetről.

Szintén ő fényképezte az Amerigo Tot magyar származású szobrászról forgatott portréfilmet (1969). A Krúdy Gyula regénye nyomán készült Szindbádot (1971), amely a legszebb magyar filmek egyike, dramaturgként jegyezte (az operatőr Sára Sándor volt). Makk Károly rendezővel a Szerelem (1970), a Macskajáték (1974), az Egy erkölcsös éjszaka (1977), valamint Az utolsó kézirat (1987) című film munkálataiban vett részt. Mindezek mellett Tóth János operatőre volt a többi közt az Igézet című rövidfilmnek (1963), a Nappali sötétség című játékfilmnek (1963), valamint a Kodály Zoltán daljátékából Szinetár Miklós rendezésében készült Háry János (1963) című zenés filmnek. Egyik legutóbbi munkájaként 2003-ban a Varga János project című koncertfilmet fényképezte.

Pályája során rendezett is (A szökevény, 1958, a Játék, 1962). Rendezőként, illetve rendezőasszisztensként dolgozott olyan játékfilmekben, mint a Patyolat akció (1965), a Mi lesz veled Eszterke? (1968), a Csak egy telefon (1970), s részt vett a Poézis (1972), a Mozikép (1976) kísérleti filmek elkészítésében. Az Örökmozi (1982) rövidfilmek sorozata (Csendélet, Poézis, Aréna, Ragyogás), melynek első két részét Novák Márk rendezte, a többinek Tóth János egy személyben írója, rendezője és operatőre. Fényképezési stílusát az apró részletek kiemelése, a mikrofelvételek és a felbontott mozgáskompozíciók jellemzik.

A kritikák elsősorban az általa fényképezett alkotások képi világát, technikai felkészültségét, kifinomult ízlését emelik ki. Mint írják, a „színtechnika minden csínja-bínja a kisujjában van”, s egy elemzés szerint évtizedek óta ő „a kép és a filmszalag legmagányosabb, legfanatikusabb kutatója”.

Tóth János művészete elismeréseként többször is megkapta a filmkritikusok díját (1964, 1971) és a Balázs Béla-díjat (1971, 1976). 1984 óta érdemes, 1989 óta kiváló művész. 2000-ben a Magyar Filmszemle életműdíjával, 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki a filmművészet nagy pillanatait idéző mesteri légkörteremtéséért, a vizuális kultúra fejlesztéséért végzett maradandó értéket képviselő operatőri munkássága elismeréseként. 2004-ben a 35. Magyar Filmszemlén az elsők között vehette át az újonnan alapított Magyar Mozgókép Mestere díjat, 2005-ben pedig a Magyar Operatőrök Társasága (HSC) életműdíját. 2014-ben egyike volt azoknak, aki az újonnan létrehozott Nemzet Művésze díjban részesült.

MTI/mandarchiv