Érdekes azért, hogy kinek hol van az a bizonyos vörös vonal, nem? Vagy úgy is fogalmazhatnék, mond meg, mi háborít fel, és megmondom, ki vagy - ez egyre inkább igaz a magyar közéletre.

Egy színdarab fiktív gyilkossága háborít fel, amúgy kontextusból kiragadva. Vagy mondjuk a valóság. Például a most felháborodókat kevésbé háborítja fel, hogy a Kossuth-díjas Nagy Feró a gyermekabúzus-botrány áldozatain viccelődik. Az smafu. 

Különös szelektív erkölcsi érzékenység ez.

Egyébként a jó színház veszélyes üzem, ezt már az ókor óta tudjuk. Márpedig, ahogy maga Pintér Béla fogalmazta meg örökérvényűen: „a jó színház vagy kritikus, vagy kurva unalmas és hazudik." Már Arisztophanészt is beperelte Kleón, amikor kigúnyolta. Platón pedig kiűzte volna a színészeket és költőket a tökéletes államából. Egy demokrácia hanyatlását mindig az jelezte, amikor a politika elkezdett beleszólni a színházakba.

A mi tökéletes NER-ünkben persze létezik az udvari színház, ami egyébként szokás szerint középszerű és szolgalelkű darabokat állít elő szakmányban. Mégis, ezeket a darabokat úgy kell feltölteni a nyugdíjas- és diákcsoportokkal, mert a színházat szerető és értő közönség, köztük még a kormánypártiak is, inkább független darabokra sereglik.

„A kormánypropagandában még elviselitek a hazugságot, de a színházban már ti sem?” - kérdezte joggal Pintér emlékezetes beszédében.

Szóval igen, Pintér darabjai lehet, hogy provokatívak egyeseknek, és a jó ízlés (jelentsen ez bármit) határain kívül esnek. De baromi nagy képmutatásnak tartom, amikor egyes politikusok, akik élen járnak mások gyalázásában, embercsoportok elleni uszításban, felemelt mutatóujjal figyelmeztetnek a színházban vagy filmekben ábrázolt erőszak veszélyeire. Ez színkritikusok, pedagógusok dolga legfeljebb, akik értik a kontextust és a művészetet. Az állam, a politika dolga az, hogy támogassa a független színjátszást, akkor is, és akkor a leginkább, amikor fáj belenézni a tükörbe, amit tart.

(forrás: drogriporter; kép: atrium.hu)