A különböző szabadkereskedelmi megállapodások (CETA, EU-MERCOSUR) és az új uniós pénzügyi ciklus küszöbén időszerű napirendre tűzni a földterület-alapú támogatási rendszer értelmét – erről kérdeztük Lapos Péter agrármenedzsert.

–Igen, talán a fejlesztés egyik fő forrását, a területalapú támogatásokat is jó lenne a természetesebb és fenntarthatóbb termelés ösztönzése érdekében átalakítani – mondja Lapos Péter agrármenedzser hírportálunk megkeresésére.

–Nagyon beteg a világ, és benne az Európai Unió (EU) agrártámogatási rendszere. Régi lemez ez, amelyet újra és újra feltesznek a témával foglalkozó civil szervezetek, de mégis nagyon kevés a változás. Az EU alapelvei ellenére nem sikerül elősegíteni az európai mezőgazdaság fenntartható fejlődését, sem pedig a vidéki területek jólétét, népességének megtartását. Óriási üzlet az élelmiszerek kereskedelme, gondoljunk csak a gombamód szaporodó élelmiszerbolt láncokra./.../

Az EU azt ígéri, hogy átalakítják a támogatási rendszereket, és a gazdákat motiválttá teszik a környezeti szempontok figyelembe vételére. A 2021-ben kezdődő új uniós költségvetési ciklusban az ígéret szerint meg fogják duplázni a klímaváltozással összefüggő költségeket.

A területalapú támogatások ma már – legalábbis a jelenlegi formájukban – nem segítik a jelen kor problémáinak megoldását, inkább egy rossz rendszert rögzítenek. Most, amikor fű alatt az Orbán-kormány újabb, a mezőgazdasági termékeket is érintő kereskedelmi megállapodást készít elő, különösen fontos lenne a hazai mezőgazdaság fejlődését elősegíteni az új kihívásoknak megfelelően.

Ha nem lenne földalapú támogatás, akkor a fogyasztóknak sokkal többet kellene fizetniük a boltokban az élelmiszerekért. Mára azonban ott tartunk, hogy az Európa nyugati felén, az 1960-as években kialakított földterület nagysága alapján járó pénztámogatás már nem segíti elő a vidék fejődését.

Az Európai Uniónak át kellene gondolnia, hogy az élelmiszerek területén önellátásra rendezkedjen be, és szakítson nemcsak a kontinensek közötti kereskedelemmel, de csökkentse a tagállamok közötti élelmiszer-forgalmat is.

A Közös Agrárpolitika (KAP) forrásait pedig a 2020 utáni időszakban a helyi közösségek élelmiszer-önellátásának fejlesztésére, az egészséges város-vidék ellátó-kapcsolatok kialakítására, a klímaváltozás lassítására és a környezetvédelem támogatására kellene fordítani. Röviden: további mellébeszélés és látszatcselekvés helyett az EU-nak tényleges fenntarthatóságot kellene hirdetnie az élelmiszer-termelés területén is.

Tehát a támogatás felett nem járt el az idő csak annak egységes rendszerét kellene a nemzeti érdeknek, vagyis a fenntarthatóságnak megfelelően átalakítani: arról nem beszélve, hogy a klímaválság egyre nagyobb veszélyt jelent az élelmiszertermelés biztonságára és a fogyasztók egészségére.

Kertész Z István