Köszönjük, ezúttal sem volt szükség hosszas hermeneutikai munkára: a Mi Hazánk képviselője egyetlen mondatban mellékelte a Wass Albert-érettségihez a tanári segédanyagot.

A Mazsihisz mindössze annyit mondott, hogy a magyar érettségin talán nem volna szerencsés antiszemita örökségeket kritika nélkül irodalmi babérkoszorúba csomagolni. Erre jött a válasz: a zsidók hallgassanak, a cigány himnusz hallgasson, a történelem hallgasson, a kultúra hallgasson – és mindezt természetesen a nemzeti műveltség nevében, amelyet ők nagyjából úgy kezelnek, mint bakancsos turisták a frissen restaurált mozaikpadlót.

Külön szép, amikor azok oktatják ki a magyar zsidó közösséget arról, mihez van köze Magyarországon, akik a magyar nyelven csizmában járnak át, a magyar történelembe bakancsnyomot taposnak, a magyar kultúrát díszmagyarba öltöztetett kocsmai indulatnak nézik, a magyar művelődéstörténetet pedig afféle pártrendezvénynek, ahol csak az szólalhat meg, aki elég hangosan tudja összetéveszteni a történelmet a sérelemiparral, a műveltséget a hangerővel, a történelmi önismeretet pedig a nemzeti böfögéssel. Ábrahám nem érvelt, nem cáfolt, hanem felállt, és bizonyítékká vált. Megmutatta, mi történik, amikor a történelmi tudatlanság találkozik a politikai pofátlansággal, a kulturális felkészületlenséggel és azzal a makacs, önelégült ostobasággal, amely minden hiányosságát nemzeti erényként próbálja eladni.

A magyar zsidóknak természetesen van közük a magyar érettségihez. Nem ideiglenes tartózkodási engedéllyel vannak jelen a magyar történelemben, hanem állampolgári jogon: tudományos és kulturális teljesítményük, szenvedéstörténetük és közösségi emlékezetük teljes súlyával, s mindazoknak a névtelen, mindennapi életeknek a jogán is, amelyek munkával, nyelvvel, iskolával, családdal, gyásszal és hűséggel építették és lakták ezt az országot.

Ábrahám Barnabásnak viszont e megszólalás alapján a magyar kultúrához körülbelül annyi köze van, mint csizmatalpnak a kéziratkritikához.

És ez még nem is baj. A baj az, hogy kimondottan büszke rá.