A Milói Vénuszt például méretes fütyivel látta el, Ady Hitler-bajuszt kapott, a Lilaruhás nő bohócorrot és csörgősipkát, s Delacroix képén, a fedetlen kebellel álló Marianne, a köztársaság allegorikus nőalakja, dús fanszőrzetet.

Ez a vita nem a kultúráról szól, sokkal inkább a kulturálatlanságról.

Ahol szofisztikált esztétikai és művészetszociológiai kategóriának számít – hogy csak a legutóbbi napok fertelmes hordalékából mazsolázzunk – az „ásatag (Esterházy, Spiró)”, a „ballib sivalkodás és hisztéria”, a „nyugati szemét, fekália, kulturális szenny”, ahol az öt hete elhunyt zseniális Birkás Ákost – kéretik a stílusra koncentrálni – gúnyosan „művész úr”-ként lehet aposztrofálni, ahol a liberális csürhe „a Trianon-téma helyett például a 72 gender szivárványszínű világát boncolgatja”;

 „művészi fotókat a Pride-ról készítenek, nem pedig az ezer székely leány napjáról”, ahol a libsi művészkék „áhítattal lesik, mi történik a berlini kultúrkörökben, és ha azok lenyisszantják a „himbilimbijüket” azt akarják, hogy „azonnal vágjuk le mi is”, ahol egy Frida Kahlo-kiállítás okként, jogként és morális kötelességként szolgál a lelkes kultúrpionír számára, hogy mindenkit azonnal fölnyomjon mint leninistát, marxistát, sztálinistát, de legfőképp mint trockistát, ahol a gyűlölt vitapartner elleni teoretikus érv, hogy „terpeszkedik, mint kaszáspók a lucernásban”;

továbbá ahol Platón, Arisztotelész, Szent Ágoston, Dante, Shakespeare, Goethe „halott fehér csávók”-ként kerülnek szóba, ott valójában a vadkanok párzási időszaka elevenedik meg, ahol a kan méregeti a kocát, közben csattogtatja a fogait, mutatja az agyarait és jellegzetes szaganyagot hordozó, habzó nyálat termel.

Ez a vita első-, másod- és harmadsorban a korpáról szól (lé, lóvé, zsozsó, steksz, zseton, lepedő, rongy, zsé), ne legyenek kétségeink, erre fókuszál itt valamennyi, szofisztikáltnak a legkevésbé sem nevezhető kultúrkülönítményes. Ők tudják tán a legjobban, hogy üresedik a kassza, márpedig, ha fogynak a fókák, az eszkimókat ritkítani kell. Ráadásul remek panorámájú az igazgatói szoba, eddig ő ült ott, most viszont én jövök, én is szeretek kibámulni az ablakon.

Ezért minden: önkínzás, ének: szeretnék, ha szeretnék őket, s lennének valakié, lennének valakié: feljelentenek, bejelentenek, lerántják a leplet, zsandárkézre juttatnak, kitelepítenek és elvitetnek.

Ezek nem esztétikai, művészetszociológiai, hermeneutikai, elit-és tömegkultúrára vonatkozó felvetések, „népi és plebejus”, hát egy nagy frászt! Ezek a jó- és jobblét utáni vágyódás – egész testet görcsbe rándító, agyat végképp elhomályosító, maradék morált légbuborékként a semmibe eresztő – jellegzetes tünetei. Egy kis ország kevés pénzecskéjének, vagyonkájának és pozíciócskáinak a történelemből jól ismert, tradicionális újraelosztása.

„Tud hegedülni? - Nem tudok. - És ha megfizetem?” Szóval hegedülni akkor sem tudnak majd, legfeljebb lesz egy frankó vonójuk.

Meg panorámájuk.