Lee Millernek akkoriban a Life magazin fotósa, David E. Scherman volt a szeretője, vele jött 1946-ban Budapestre. Itt rengeteg remek fotót készített, amelyek közül az egyik (elérhető a neten a Lee Miller Archives oldalán) báró Schell Pálné gróf Teleki Katát ábrázolja a Ruszwurm cukrászdában.

Mint sok más nagyszerű történelmi fotó, ez is attól igazán érdekes, hogy tudjuk, mikor és hol készült. Egyébként csak egy elegáns, kendős úriasszonyt ábrázol egy kedves biedermeier cukrászdában valahol a 20. századi Közép-Európában. A kép önmagában is erős nosztalgiát ébreszt: a vitrinekben sorakozó díszporcelánok, a bekeretezett virágcsokrok, a pultra kitett, sokrétegű krémesek, a hölgy méltóságteljes tartása mind egy olyan korról mesélnek, ami már csak az emlékekben él.

De mennyivel több lesz ez a fotó, ha tudjuk: a biedermeier cukrászda ajtaján kívül az egész város romokban hevert. Magyarország szegény volt és kifosztott, éppen éledezett az ostrom és a holokauszt rettenetes történelmi traumája után. A levegő teli volt reménykedéssel és félelemmel: még nem dőlt el, hogy az országot megszállva tartó szovjet hadsereg átadja-e a hatalmat a moszkovita kommunistáknak, vagy az éppen csak bevezetett demokrácia megizmosodhat.

Schell Pálné Teleki Katalinnak, ennek az elegáns, 30-as arisztokrata asszonynak volt mitől tartania abban az esetben, ha a rosszabb forgatókönyv valósul meg. Micsoda érzés lehetett mégis, ilyen körülmények között beülni a vári Ruszwurm cukrászdába, amit tulajdonosa, Tóth Ferenc heroikus munkával már 1945 májusában, alig három hónappal az ostrom után újranyitott!

A Várnegyedet sújtó borzalmas pusztulás ellenére a Ruszwurm kivételes szerencsével átvészelte az ostromot. Csak az ablaküvegek törtek ki, az 1830-as évekből származó, faragott biedermeier berendezés, a porcelánok és a dísztárgyak épen maradtak. A krónikus alapanyaghiány ellenére a krémesek is finomnak tűnnek.

A Ruszwurm falai között, a márványlapos asztalka mellett Schellné egy fél órára elhitethette magával, hogy a világ nem fordult ki teljesen magából. Hogy minden rendben van. Ez a fotó arról is mesél: a magyar társadalom igenis feltápászkodott volna 1945 borzalmas kisiklása után, ha azt nem követi egy újabb totalitárius diktatúra bevezetése. Abban a romos városban voltak még elkötelezett cukrászok, akik tudtak finom krémest készíteni, és voltak úriasszonyok, akik tudták, hogyan kell tartani a kávéscsészét. Aztán másként alakult.

Nem tudom, hogy pontosan, mi történt Schellnével, csak annyit találtam róla, hogy a nácik elvették a család ingóságait, ezért a háború után munkát vállalt: John Philips, a Life magazin újságírójának tolmácsa lett. Bizonyára a munka hozta össze Lee Millerrel és Schermannal, ez a magyarázata a kép készítésének (Miller a Katia Schell címet adta a fotónak).

Schellné a szovjetizáció elől a magyar arisztokrácia többségéhez hasonlóan férjével együtt nyugatra emigrált. Egy bécsi kitérő után 1950-ben Amerikában telepedtek le, ahol Teleki Kata egy másik arisztokrata hölggyel, Széchenyi Károlyéval elegáns nőiruha-szalont alapított 1954-ben a Madison Avenue-n. Lánya, Catherine Schell az 1960-as években sikeres színésznő lett Nagy-Britanniában. Schellné 1998-ban halt meg, de nem tudom, visszajött-e valaha Budapestre.

Mindenesetre egészen tegnapig ugyanúgy leülhetett volna egy kávéra a Ruszwurm cukrászda asztalához, mint 1946-ban. Csodával határos módon a Ruszwurm ugyanis mindent túlélt. Az 1951-es államosítást is, amit követően kilenc évig fagylaltozóként működött, aztán a szocialista vendéglátóipart és a végiggondolatlan privatizációt.

Az elmúlt évtizedben a Ruszwurm körül egy végeláthatatlan „ügy” hullámzott. Három különböző karakterű és pártállású polgármester küzdött Szamos Miklóssal, aki 1994 óta vezette a cukrászdát. És aki tegnap, 79 évesen belehalt az üzlete elvesztésébe, amikor a végrehajtók végül kitették onnan. Lehetetlen tisztán látni abban, hogy ennek során ki, mikor és miért hibázott, hogy jutott el a Ruszwurm eddig a tragédiáig. Távolról annyi látszik: amit Szamos Miklós szeretett volna, azt egyik polgármester sem adhatta meg neki. A közvagyonnal gazdálkodó szereplőkként a jogi procedúra elindítása után a mozgásterük nagyon korlátozott maradt.

A felelősség viszont óriási. A Ruszwurm Budapest legrégebbi, folyamatosan működő vendéglátóhelye. Olyan gasztronómiai legenda, mint a bécsi Demel vagy a velencei Caffè Florian. A város mostanra szinte minden történelmi cukrászdáját, kávéházát, vendéglőjét elvesztette, az a kevés, ami megvan, többnyire rémes turistacsapdává alakult. A Ruszwurmnak azonban – akárhogy alakult is ki a jelenlegi helyzet – olyannak kell lennie, mint ezen a képen. Ha túlélte a világháborút, a szocializmust és a rendszerváltást, akkor túl kell élnie a mostani krízist is. Kell, hogy legyen a világban néhány szilárd pont.

(forrás: Zsuppán András)