Amióta van négyes metró, sokan nem találnak oda a Kelenföldi pályaudvar monarchia kori főépületéhez, ahol a pénztárak is találhatók. Kétségbeesett telefonálások után egyetemista túratársaimmal együtt vagyunk mind a hárman. Időben összejöttünk, így ahhoz a pénztárablak elé állunk, ahol a legcsinosabb MÁV-alkalmazott adja ki a bilétákat.

Pontosan jön a Déliből a vonat, ám csak jó 15 perc múlva indulunk tovább. A marcona kalauznőtől kérdezzük, hogy miért nem megyünk – kurta válasza szerint vágányzár van. Mintha arról mindenkinek tudnia kellene. Persze hangosbemondón is lehetne közölni az ilyesmit, de láthatóan bosszantja az utas kérdése, már siet is tovább – a fő feladatát se látja el, nem kérte a jegyeinket sem.

Azért míg áll a vonat, egy körülbelül 15 fős kiránduló társaságnak segítünk, nem találják a Tatabánya feletti Rúgógyár autóbusz menetrendjét. Még csak most pontosítják az útvonalat, hogy merre is kalandozzanak el a Vértesben. Mondjuk nekik, hogy a helyi 6-os és 16-os autóbuszjáratok mennek arrafelé, mi ki is írtuk a menetrendet, mint a Vitány várához legközelebb eső megállóhelyet, hátha arra lyukadunk ki. Le is fényképezik a környék menetrendjéről kézzel írt papirkánkat – köszönik is szépen.

Sajnos a Vértes északi részén kívül tömegközlekedéssel alig lehet felkeresni a hegység többi részét. A nagy társaság, a nyakban ülő kisgyerekekkel, Szár megállóhelyen, mi Szárligeten szállunk le. A 35 perces utat sikerül 68 perc alatt megtennünk – köszönjük MÁV.

Végre kinn vagyunk, és átbaktatva a sínpárok felett már a település utcáján sétálunk tovább. Még egy cukrászdába is bekukkantunk, úgy sem akad a nap folyamán utunkba másik itató hely. Kávé és sütemények erősítenek a gyaloglásban. A falú szélén azonban elvesznek az országos kék jelzések és csak egybeszántott föld néz velünk farkasszemet. Aztán annak szélén kiverekedjük magunkat a régi 1-es főútra, de már újból látszanak a kék jelzések is.

A valaha jobb napokat látott Birkacsárdánál átkelünk a forgalmas úttesten és egy erdészeti bitumenúton be is jutunk a Vértesbe. El nem tudjuk képzelni, honnan a csudából jön annyi gépkocsi szemben. A Vadmacska fogadó cégtáblája mered ránk az egyik kanyarulatban majd feljebb hatolunk az erdészeti műúton annak végéig, a Körtvélyes-pusztai elágazásig. Jönnek kirándulók, előttünk is baktat egy pár, de igazán sokakkal ettől a ponttól találkozunk. Hamar kiderítjük, hogy a Tatabánya 20 és 30 kilométeres teljesítménytúra résztvevői özönlik el az erdőt. A következő szakaszon vagy háromszázan is jönnek. Az idősebbek mind vissza köszönnek de a fiatalok közül alig a fele. De amikor megállunk tízóraizni (de már 11 óra körül jár az idő) akkor viszont, mindenki jó étvágyat kíván, ami van anélkül is. Viszont rájövünk, hogy a pihenő alatt nem látszik a menetirányunk, így a szembejövők azt hiszik mi is a rendezvény résztvevői és egyben sorstársak vagyunk.

Ki kellene már találni valamilyen, mindenki által elfogadható turista köszöntést! Magyarországon általában úgy illik, hogy a fiatalabb köszönti előre az idősebbet és a nőket korhatár nélkül. Az egymást nem ismerők magázódnak, de aki természetjáró, az azonos neműt még akkor is tegezheti, ha az egy kicsit láthatóan idősebb nála. Valahogy így illene talán. Itt a Vértesben a nagyon időseken kívül szerbusszal köszöntenek bennünket.

Egy kiszögelésnél sokan megpihennek, hosszú emelkedőn vannak túl a szemből érkezők.  Többeknek elmondjuk, hogy nem a szervezők, út kijelölők fárasztják őket direkt, hanem ilyen a Vértes-hegység földrajza. A hosszú tengelyén nem húzódik gerinc, így temérdek kereszt völgy és oldalgerinc szabdalja szét a tájat, ezért kell állandóan le meg fel kapaszkodni. Így a nem túl magas hegységben is lehet rengeteget felfelé mászni. Még az 1-es út, amelyen most az országos kék jelzés vezet, is ilyen. És, hogy miért 1-es út? Nos ez volt a vértesben az elsőnek kijelölt turistaút és 1938-39-ig színek helyett számokkal jelezték az útvonalakat.

Még egy erős kapaszkodó nekünk és fel is értünk a környék legnagyobb látványosságához, a Vitány várhoz. Most is ásatások, állagmegóvások folynak, még 25- 30 méter magas falak is állnak. A várudvarra való bejutást csak akrobata mutatvány árán lehet teljesíteni. Ennek ellenére meglehetősen sokan vagyunk, egy 15 tagú, csak nőkből és lányokból álló csapat éppen indulni készül. Szomorúan konstatáljuk, hogy a meredeken levezető kék rom jelzés megszűnt, körbe kell kerülni az országos kék jelzésig.

Most völgyből völgybe térünk majd a Rockenbauer Pál emlékfához kapaszkodunk fel. El se lehet téveszteni, annyi korabeli emlékjelvény van beleszegecselve a fába. Még egy kis kapaszkodás és a kéktől elválva mi a zöld sáv jelzésen folytatjuk túránkat, egyben megszabadulva a szembejövők áradatától. Jó kilométernyire fehér háromszög jelzés mutatja balra, a három grácia sziklaképződményhez az utat. Sem a jelzés, sem a sziklák nem kerültek fel a legújabb térképekre sem, lenne még mit fejlődnie a Cartographia cégnek. A teljesen elnéptelenedett Kapberek puszta közelében leereszkedünk a Szép Ilonka forráshoz, közelében tiszta esőház asztallal és padokkal. Itt az uzsonna ideje, hát megpihenünk.

Eltunyulnunk azonban még nem szabad, mert több, mint 11 kilométernyit kell a továbbiakban megtennünk. Nekirugaszkodunk hát a piros sáv jelzésnek, amelynek kapaszkodóján még a kék kereszt jelzés is elkísér. Felérve a hegyhátra már csak a pirosat követjük. Szembe találkozunk a vonaton megismert társasággal, tőlük megtudjuk a jó hírt, nyitva a kilátó. Bár kicsit keveselljük az általuk megtett távolságot, ők is úgy érzik, hogy rövidíteni kellene a túrájukat Várgesztesre. Egyébként mi is azon a véleményen vagyunk, hogy nem kell az utazási irodák pontosságával előre mindnet megtervezni, a spontaneitás néha jobb az előre tervezett görcsösségnél.

Mi sem tudtuk reggel, hogyan alakul majd az utunk, persze a közlekedési lehetőségeket alaposan tanulmányoztuk. Jó utat kívánva elbúcsúzunk  tőlük, majd hosszas gerincvándorlás után a Vértes majdnem legmagasabb pontján, a 480 méteres Körtvélyesen álló toronyhoz a piros háromszög jeleken megyünk ki. Bár a földmérő torony oldalában felmenni veszélyes felirat díszeleg, mi mégis megnézzük odafentről a teljes körpanorámát. Szinte az egész Vértest belátjuk, de a Velencei-hegység, a Bakony keleti fele, a Bársonyos dombvidéke, a Gerecse, a Pilis, a Budai-hegység és, ha tisztább lenne az idő, talán még a Börzsöny is látszódna. Jönnek kiskutyával vagy hatan, ők úgy döntenek, hogy nem mennek fel.

Csakhamar visszaérünk a Piros jelzéshez és azt követjük most már végig. Útközben megyünk egy rövid darabot az elméletileg lezárt Vérteskozma – szárligeti erdészeti műúton, azonban percenként süvit el mellettünk egy-egy autó vagy terepjáró. Mind Szárliget irányába, el képzelni nem tudjuk, honnan jön ennyi gépjármű és egyáltalán, miért lehet nekik itt közlekedniük. Szár község szélétől még jó két és fél kilométert kell betonon megtennünk, ez a kirándulás kevésbé hálás szakasza. Azonban visszafelé hipp-hopp  és már ismét Kelenföldön fékez le a vonatunk.

Kertész Z István/kép: Lindner Márton és Váradi Liliána