Nézem, hogy emberek rohannak utasszállító gépek után Afganisztánban, abszurdan bízva abban, hogy arra ugyanúgy fel tudnak majd kapaszkodni, mint egy teherautóra, és el tudnak menekülni a hazájukból, mert rettegnek, mert félnek, mert az életük, a szabadságuk van veszélyben.

Aztán eszem tovább, és látom, hogy afgán anyák  próbálják meg átjuttatni, átdobni a karonülő gyerekeiket valami szögesdróton, hogy az európai, amerikai katonái vigyék magukkal őket, mert nem látnak más kiutat, jövőt a gyerekeiknek. Csak azt, hogy hátha sikerül átdobni őket egy szögesdrót kerítésen.

Most már nem tudok tovább enni. Megakad a falat.

Kedves honfitársaim, mindenféle híreszteléssel ellentétben, ezek a repülőgép után rohanó emberek, ezek a csecsemőiket kerítésen át menekítő anyák a MIGRÁNSOK! Velük ijesztgetnek bennünket évek óta.

Most látható, bárki vacsora közben megnézheti, hogy honnan és hogyan próbálnak az emberek menekülni. Hogy kik azok a MENEKÜLTEK.

Akik közül persze a mi országunk - siettünk gyorsan leszögezni – senkit nem fogad be.

Mert miért is tenné. Hiszen ezek csak megjátsszák a félelmet,

a rettegést, az életveszélyt.

És ezt gyorsan töltsd is ki a nemzeti konzultáció kérdőívén,

mert az most különösen fontos.

Ahogy ma mondta valami kormány csinovnyik valahol.

Nagyon szégyellem magamat.

Nagyon.

Leég a pofámról a bőr.

Nehéz lesz tükörbe néznünk. Majd. Egyszer. Mindannyiunknak.