Magyar Péter csónak orrán előadott „aura-farming” tánca vagy cifraszűrös pózolása nem egyszerűen kampányfogás, hanem tünet: egy olyan politikai működés szimptómája, amelyben a politika már nem a közös világ alakítását szolgálja, hanem önnön jelenlétének öncélú fenntartását. „Létezek, tehát posztolok” – ez a politikai lét exhibicionizmusa, amelyben a lét igazolása nem a cselekvés maradandóságából, hanem a figyelem pillanatnyi intenzitásából fakad.

Arendt a politikát a közös cselekvés és a beszéd teréhez kötötte, ahol az egyén a pluralitás révén válik valódi cselekvővé. A digitális nyilvánosságban azonban a politikai szereplés már nem ebben az értelemben cselekvés: nem a közös világot építi, hanem a figyelem gyorsan múló és önmagába záródó formáira épül. A politikai aktus itt már nem fórum, hanem színpad; nem közös döntéshozatal, hanem látványos önreprezentáció. Az exhibicionizmus lényege, hogy a politikai tett nem egy közös világ felé nyit, hanem önmagába fordul, pusztán azért történik, hogy lássák.

A „farming” logika írja le ezt az átalakulást. A politika nem állampolgárokat szólít meg, hanem adatpontokat arat: a lájkok, megosztások és kommentek a politikai tőke új formái. A pásztori szerep – a cifraszűr hagyományt idéző gesztusa – ennek a logikának már csupán kelléke: ahogyan a gazda sem a növényt nézi, csak a hozamot, úgy a politikai pásztor sem a közösséghez szól, csupán reakciókat arat. A közösségi identitás szimbólumai így puszta díszletekké válnak, amelyeknek egyetlen funkciója a figyelem maximalizálása.

A politikus saját karikatúrájává válik: nem önmaga politikai cselekvőként, hanem önmaga utánzataként létezik. Minden mozdulata a „posztolok, tehát vagyok” logikájának újabb, mechanikus ismétlése.

A hatalom akarása itt már nem a világ alakításának energiája, hanem önfenntartó reflex: a láthatóság fenntartásának akarása. A politikai exhibicionizmus így nem egyszerűen egyéni stílusjegy, hanem a politikai cselekvés kiüresedett formája: a politikai ripacskodásé.

Az exhibicionizmus még képes illúziót kelteni arról, hogy a látványosság valamiféle politikai célt szolgál – a ripacskodás viszont már nyíltan eljátssza saját öncélúságát.

A politikus már nem a politikát játssza el, hanem önmagát játssza el politikusként.