Vagy ha nem ő, akkor valaki más, aki mellette ült a jelölőbizottságban, de nagyon örült neki az biztos, és lőn: a fia, mit ad isten, tényleg Kossuth-díjat kapott, mert hát, ki merne elszomorítani egy szerető anyát. Mint a jóllakott óvodás, az anyuka kedvence, hatalmas mosollyal a díjat át is vette az elvtársaktól. Vivát!

Gratulálok minden Kossuth-díjasnak, a nemzeti kormány lelkes híveinek, akik csöndesen, megbújva vagy lelkesen, röfögve vettek részt a NER kiépítésében, és ezen fáradhatatlan tevékenységük elismeréseként kiérdemelték a vezérkar nyájasan buzdító tekintetét, hát még az évenként kijáró puszit és pacsit. Micsoda öröm lehet megtapintani egy Kövér, egy Orbán vagy – atya ég! – egy Sulyok fenséges tenyerét. „Apu, anyu, nézzétek, mit kaptam! Kossuth- díjat! Most már nekem is van! Ugye, büszkék vagytok rám?! És ti mind, akiken éppen állok, ti is örültök, nekem, igaz?! A munkámért kaptam, igen, mert olyan jól végeztem a dolgomat, aki pedig az ellenkezőjét állítja, az hazudik."

Ennél már csak az lett volna felemelőbb, ha Lackfi János, mint egy érett, felnőtt ember, azt mondja az anyjának, hogy „Nem, Anyu, nekem ez így nem kell, mert ez így nepotizmus, korrupció, ízléstelenség, etikátlanság, tehát bármennyire is gondoljátok ti vagy bárki, hogy ez nekem jár, és bármennyire is nagyon szeretném már megkapni, bármennyire is szeretném már végre kirakni a nappaliban a porcelán elefánt, meg a csuhébaba közé, meghívni barátaimat és rokonaimat, hogy előttük büszkélkedjek vele, majd megosszam a képet, amelyen én állok, kezemben a díjjal kint a teraszon, bármennyire is vágyom a dicsőségre és a velejáró pénzjutalomra, nem akarom, nem teszem, mert van gerincem, és tudom, hogy vannak egy csomóan, akiknek nincsen az anyjuk a bizottságban, de épp úgy megérdemelnék, mint én, és én szolidáris szeretnék velük lenni, mert én egy ilyen ember vagyok, akit nem vakít el a glamúr fénye meg az appanázs mértéke, főleg nem most, amikor épp borul a bili, és aki nem ugrik el időben, arra ráfolyik a szarlé..”

De hát a világ már csak ilyen: „előbb a has, aztán a morál”.

P.S. Mert sokan az alapproblémát nem értik, ezért ide leírom. Egy állami díjat odaítélő bizottságra szabályok vonatkoznak, az egyik ilyen szabály az összeférhetetlenség. Nem kaphat díjat olyan személy, akinek a rokona, ráadásul közvetlen rokona a bizottságban ül. Vagy nem kaphat díjat, vagy nem ülhet ott a rokon (az, hogy kimegy a folyosóra, amíg szavaznak az csak színjáték). Teljesen mindegy, hogy valaki művészete alapján megérdemli-e vagy sem, a lényeg, hogy a bizottság nem egy monarchikus intézmény, amely rokoni alapon működik. Egy demokratikus processzus ilyen, ha már nem demokratikus, akkor bármi megengedett, de akkor már más a probléma is.

Ebben a helyzetben megoldás az, hogy Mezey Katalin kilép a testületből, és a fia megkapja a díjat, de egyszerre nem megy. Ha ez valakinek nem probléma, akkor gondolkozzon el rajta, hogyan képzeli a demokráciát Orbán után.