Ez az a mondat, amelyhez, ha tolmácsot kérünk, lefordítva így hangzik: soha, vagy legalábbis nem most. A jelen biztos, a jövő ígéret, a kettő között pedig ott tornyosul ő maga, Semjén, önnön változatlanságában.

És amikor ez a gondosan kipárnázott semmi elhangzik, akkor jön a latin: Cum Deo pro Patria et Libertate. A latin ilyenkor mindig azt jelenti, hogy most valami őrületesen nagyot kell mondani, mert elképesztően kicsi dolog történt.

A mondat mögött ott áll II. Rákóczi Ferenc. Egy felkelés, amely nem közleményekben zajlott, és nem egy pártértekezleten hangzott el. Egy vereség, amely nem „megfelelő időpontban” következett be, hanem amikor bekövetkezett. Egy élet, amely nem maradt ott, ahol volt, hanem száműzetésben ért véget.

Ehhez képest Semjén jelenete: lemondás bejelentve, majd lemondás visszavonva. Megújulás beígérve, majd megújulás elhalasztva. Távozik és marad. És a végén ugyanaz a mondat. A különbség egyszerre kínos és röhejes.

Mert a latin nem attól lesz nagy, hogy kimondják, hanem attól, hogy mit bír el maga mögött. És itt nem bír el semmit, ezért ránehezedik arra, aki kimondja, s agyon is nyomja őt.

Képzeljük el ugyanezt másutt.

Egy ember egyetlen mozdulattal felhúzza a sliccének a cipzárját, nem akad el, nem csíp be semmit, és elégedetten mormolja: „Faber est suae quisque fortunae” (Mindenki a maga szerencséjének kovácsa).

Valaki felszáll a metróra, levágja magát az egyetlen szabad ülésre, s fennen elharsogja: „Carpe diem” (Ragadd meg a napot).

Valaki hosszas küzdelem után kinyit egy konzervdobozt, majd félhangosan odaveti: „Deus ex machina” (Isten a gépezetből).

Pontosan ezt teszi Semjén is.

Egy politikai közlemény végére odapakolnak egy mondatot, amely mögött egy elvesztett szabadságharc áll, miközben az egész jelenet nem több, mint egy lemondás, amely nem történt meg. Lemondott – de maradt. Megújulást hirdetett – de elhalasztotta. És minderre ráhúzta a szabadság latin nyelvét, mintha attól a mozdulat súlyt kapna.

Nem kap.

Hála Semjénnek, a bűvös vadásznak, a tizenhat év új megvilágításba kerül: ezek itt mind a szellem és az emlékezet ószeresei voltak és maradtak. A múltat nem értik, hanem felhasználják. Mint a lomtalanításon talált régi bútorokat: lecsiszolják, átfestik, és eladják „antik” felirattal. Csak itt a bútor neve Rákóczi. Egy mondat innen, egy név onnan, egy történet amonnan. Nem számít, hogy mi volt, csak az számít, hogy jól hangzik. Ezt tették többek között a Bibliával.

És ugyanez történt például akkor is, amikor egy múltat utólag átigazítottak. Amikor a történetből kiválogatták, ami használható, és ami nem, azt csendben félretették. Amikor Sulyok Tamás családi történetében egyszer csak más kerül fókuszba, mint ami egykor a tényleges múltból következett. Amikor a zsidó törvényeket elszenvedő és bevagonírozott kolléga bútorait és irodáját takaros és szabályos kérvényben kiigénylő apukából a saját karrierjén ügyködő hálás gyermeke zsidómentő héroszt fabrikál.

Semjén most Rákóczival csinálja ugyanezt.

A különbség azonban nem tűnik el. Rákóczi mögött egy elvesztett világ van, Semjén mögött egy megőrzött pozíció. Az egyik után nincs visszatérés, a másiknál nincs távozás. Rákóczi mondatát egy összeomlott világ tartja meg, Semjén mondata alatt egy kényelmesen megtartott szék billeg.

És amikor ez a kettő találkozik, nem az történik, hogy Semjén nagyobbnak látszik, hanem az, hogy még kisebbnek.

A mondat túléli őt. Ő viszont nem nő fel hozzá.