A “Jó, hát akkor itt fogunk élni" (a legendás Megáll az idő című Gothár Péter filmből való – a szerk.) mondatnál szerintem gyűlöletesebb mondat magyar nyelven nem létezik, mert ez számomra a remény utolsó szikrájának kihunytát, a végső megtöretés pillanatát jelenti.

És mégis, attól félek, sokan lesznek olyanok, akik nem tudhatnak majd mást mondani. Rájuk gondolok most. A helyzetre, amiben akaratuk ellenére találták magukat.

Egy olyan mondatot keresek, ami nem az, ami akkor elhangzott, ami nem azt a sorsot jelöli ki, amit már oly jól ismerünk. Egy mondatot, ami a “Jó, hát akkor itt fogunk élni.” és az általunk sok évvel ezelőtt elmormolt “Jó, hát akkor másutt fogunk élni.” között van, és benne van az élni, és talán az itt is.

 Egy mondatot, amibe nem kell belehalni, de méltósággal mondható.

Minden idegszálammal szeretném hinni, hogy ez a pár szó ott bújik valahol a lelkek, a közösség, a haza, a nyelv rejtekén, és hogy feldereng majd, amikor a legmélyebb a sötétség.

(nyitókép: via Ondreák József)