És akkor vegyük ezt a néhány embert: elegáns ruhákban (minimum Armani öltönyökben), zsebükben a legújabb iPhone-nal, felülnek két magángépre (alaphangon Bombardier-re vagy egy Gulfstream G650-esre), gondosan elhelyezik a Hitachinál vagy a Black & Deckernél beszerzett csontvágó fűrészeket, az embereinkkel tartó kórboncnok kezében ott a Dürasel márkájú orvosi táska, benne a halál beálltát legprecízebben kimutatni képes, finom svájci műszerekkel, a fedélzeten nyilván Pernod-Ricard Perrier-Jouet pezsgőt iszogatnak, a kórboncnok munka előtt inkább Romanée-Conti Grand Cru-t szeret kortyolgatni, aztán megérkeznek, Mercedes vagy BMW kisbuszokkal hajtanak a konzulátusra, ott gyorsan, szakszerűen, pontosan elvégzik a melót, majd vissza a repülőtérre, s hipp-hopp, néhány órán belül már magukhoz ölelhetik a fekete nikábot viselő feleségüket (valamelyiket), s mesét mondhatnak a lefekvéshez készülő kisfiúknak: meseszép maroklőfegyverekről, brummogó géppisztolyokról, sitty-sutty boszorkányos gyorsaságú lefejezésről, vagy épp az Allahtól kapott csodás ajándékról, a Saríáról.

Van ott minden jó, abszolút monarchia, kizárólag férfiágon öröklődő hatalom, a fékek és ellensúlyok szerepét betöltő Korán (annak szélsőséges, vahabita értelmezése), a jogrendet képező Saría, a könyvtárakban kizárólag vahabita szövegek, van patriarchális létforma, s persze van a hitetlenek ellen meghirdetett és nagy kedvvel exportált vallásháború eszméje, továbbá van nők utcai lefejezése, s van utcai korbácsolás is. A modernség Mekkája.

Nincsenek viszont pártok, nincs zene, tánc, szórakozás, nincs alkohol és nincs pofázás.

Igaz, van trónörökös, akinek az emberei (lásd a fentiekben), testőrségének legszűkebb tagjai, s titkosszolgálatának egyik főnöke úgy megy el az isztambuli konzulátusra gyilkolni, főkonzul dolgozószobájának íróasztalán embert darabolni, aztán kis csomagokkal a helyszínről sebesen távozni, magánrepülőkkel ide-oda szálldosni, hogy a trónörökös nem tud semmit az egészről (na persze, Sztálin sem tudott Katinyról), heteken át össze-vissza hazudozva, hogy az áldozat a saját lábán távozott, aztán mégsem, aztán eltűnt az isztambuli forgatagban, aztán megölte valaki, de mégsem, csak egy kis vita támadt, barátilag lefogták, fojtó ölelés volt, semmi más, aztán nem meghalt a szerencsétlen, pedig volt ott orvos is, szakképzettségére nézve kórboncnok.

Csontfűrész nélkül pedig az ember egy tapodtat sem tesz meg, mert mi van akkor, ha épp a Kertész utca sarkán csontot akar fűrészelni. Szabad ember ő, már miért ne fűrészelne? Ki akadályozhatja meg ebben?

S közben elkezdtek hullani az embereink: akadt, akit odahaza egy autó gázolt halálra.

S az üzlet az üzlet. Ha már egyszer így alakult, ha valaki ebben a nagy világmindenségben épp feldarabolódott egy konzuli asztalon, hát miért ne adhatna jó ötleteket a nagy barát és nagy partner, aki pontosan tudja, hogy a trónörökös, akár a ma született bárány, nem tud ő semmit, semmiről, nem is hallatszott el a palotájáig a csontfűrész zúgása, ilyenkor fülvédőt vesz fel a rutinosabbja, szóval így.

És a feldaraboltról, Allah nyugosztalja, megtudható, hogy ő meg az isztambuli (ankarai) hatalmasság remek cimborája volt, s az is kiderül, hogy a helyi erők pedig szorgosan kagylózzák le még a konzulátus mellékhelyiségének hangjait is, úgyhogy a sztoricska nem egyszerű, hanem sok végtagból áll össze.

Gyilkolás, darabolás, aztán az egész világ hülyére vevése és hazudozás. Mosakodás. Taktika és stratégia. Politika. Világpolitika. Szövetségesek, bajtársak, diszkrétek és szolidárisak. És egy pillanatra se legyenek kétségeink: ez maga a modernitás, a modern mentalitás és habitus. A barbár visszarendeződés, a vadak vonulása, a nyomukban kavargó por és a vér szaga.