Míg ugyanis Trump Amerika most kezdődő új aranykoráról szónokolt, addig Bindzsisztán teljhatalmú ura azt fejtegette, hogy az angolszász dominancia véget ért és Ázsia felemelkedésének napjait éljük. Orbán tehát éppen Trump beiktatásának napját találta megfelelőnek arra, hogy belerúgjon egyet az Egyesült Államokba és tegyen egy gesztust legfőbb riválisának.

Én azért érzek itt egy olyan alapvető diszkrepanciát, mely nem igazán segíti elő a valóban szoros, stratégiai jellegű szövetség kialakulását.

Nem mehetünk el azon sokat mondó tény mellett sem, hogy míg Trump hazája felemelkedéséről és megerősödéséről beszélt - és nincs okunk kételkedni abban, hogy a maga módján valóban ezen célok elérése érdekében fog elnökként tevékenykedni -, addig Orbán európaiként udvarol Ázsiának. Stílszerű hasonlattal élve: olyan ez, mintha valaki egy focicsapat tagjaként a rivális klubnak drukkolna.

A láthatár szélén egyébként sajnos valóban sötét fellegek tűntek fel, mind a klímaváltozás, mind pedig a béke és stabilitás fenntartása tekintetében, s e sötét fellegek miatt a korábbi időszakhoz képest kétségtelenül lényegesen kiszámíthatatlanabbá vált a jövő. Abban is egyetértek Orbánnal, hogy a ránk leselkedő egyik legnagyobb geopolitikai veszély abban áll, hogy az USA vetélytársainak megerősödése (vagyis az egypólusú világrend megszűnése) és a még fel nem osztott - elsősorban arktikus területek - megszerzése miatt egyre élesebbé váló imperialista versengés következtében a nagyhatalmi gondolkodásba visszatérhet a jó öreg érdekszféra-elmélet és felválthatja a nemzetek önrendelkezési jogán, az államok szuverenitásán és a nemzetközi jog mindenki általi betartásán alapuló (liberális) világrendet. Sajnos nem lehet kizárni, hogy ez a szemléletmód már az Ukrajnával kapcsolatos orosz-amerikai tárgyalások során is meg fog jelenni - Putyin egész biztosan nem bánná, ha így lenne. Azt pedig nyilván nem szükséges hosszan ecsetelni, hogy Kelet-Közép-Európa országai számára a történelem során milyen következményekkel járt a nagyhatalmi osztozkodás. Csakhogy, nekem úgy tűnik, mintha Orbán nem is nagyon bánná ezt, mintha nem is igazán akarná elkerülni ezen, számunkra rendkívüli veszélyekkel fenyegető forgatókönyv bekövetkezését, sőt, Kína felmagasztalásával és Oroszország erejének a tényleges mértéken túli felnagyításával, valamint az orosz nagyhatalmi érdekek támogatásával a maga módján még elő is segíti azt.

Szóval, kétségkívül "Forr a világ bús tengere..." és sok minden történhet az elkövetkező években-évtizedekben. Olyan szcenárió azonban nem képzelhető el, hogy egy, az ország fejlődését megakasztó és minden területen a lecsúszását eredményező, maffiaállamot létrehozó és működtető, velejéig korrupt hatalom a történelem pozitív oldalára kerüljön. Orbánnak pont azért kell mennie és a NER-nek pont azért kell megbuknia, hogy Magyarország minden tekintetben a lehető leghatékonyabb módon tudjon felkészülni a jövő kihívásaira, mégpedig természetes "útitársaival", vagyis Európa országaival, és különösen a posztszovjet térséggel közvetlenül határos országokkal szoros szövetségben. A NER olyan vírus, mely gátolja a nemzet immunrendszerének megerősödését egy olyan időszakban, amikor pedig a nemzetnek a lehető legnagyobb szüksége lenne az erős immunrendszerre és az ellenállóképességre.

Ha a jelenlegi világpolitikai helyzetben lenne a magyar külpolitikának alapvető feladata, akkor az alighanem a posztszovjet térséggel nyugatról határos országokkal való, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig terjedő lehető legszorosabb szövetség létrehozása lenne.